Az apa csak ül, és töpreng, hogy fogja feldolgozni azt, hogy az öccse most lenne 44 éves. Ekkor a kisebbik zsarnok, aki eddigre már 9 éves, odalép hozzá és angyalian, ártatlan arccal azt kérdezi:"Apa, a Daninak most lesz a szülinapja, igaz? Igaz" - mondja az apa, könnyekkel küzködve. "Ok, mert azt gondoltam ,rajzolok neki, csak azt nem tudom, hogy fogom odaadni neki, merthogy fent van az égben. Igazán szólhatna, hogy hogy lehet ezt megcsinálni" - zsörtölődik a csepp, majd nekiszegezi apjának a kérdést:"Te mit adsz neki, apa?" - a felnőtt ránéz az apró,  gyönyörű arcra és kimondja, ami először eszébe jut: "Dorika, én szeretetet adok neki és azt, hogy nevetek" "Nevetsz?" kérdezi csodálkozva a a kis energiavámpír, majd hadarja is tovább a gondolatai fonalát:"az nem ajándék, apa, hogy nevetsz, ne legyél már buta! A nevetést azt együtt kell, de most hogy tudsz együtt nevetni a Kungfu Pandával???"...az apa, lábon kihordva egy kisebb sztrókot, érzékelvén, hogy nem csak a fia, de a lánya is nő felfelé, levegőt kapkodva próbálja megmagyarázni az amúgy őszinte érzéseit : " Dorika, attól, hogy a Dani fent van , még látja, mit csinálunk, nevetünk, sírunk, szomorkodunk, örülünk, stb. Ezért, ha itt lesz a szülinapja, előveszem a hülye videóit, fényképeit, és nevetek. Valószínűleg sírok is közben, de ez vidám sírás lesz". A kis teremtmény, amiről még nem dőlt el, ember lesz-e vagy amazon, akitől retteg a világ, eltöpreng. "hmmm....mutatsz egy ilyen videót, apa?" hangzik a kérdés, ami inkább utasítás. Az apa, noha érzi, mennyire alárendelt szerepben van, kapkodva keres egy vicces videot az öccséről(nem nehéz) és megmutatja neki. A törpe istennő igazi gyermekien kacag rajta, majd elkomolyodik és így szól: "Ez jó, apa, én is ezt adom neki, nevessünk együtt vele!" - majd elballag, mert várja Ricsi, a plüss tacskó, akivel sürgős beszélgetnivalója akadt. 
Ekkor jelenik meg a nagyobb, aki igazából Hannibal Lecter, csak gyerekbőrben. Mustrálgatja a porhüvelyt, aki az apja, majd így szól:"Nem rossz, apa, a Dorinát leszerelted. De komolyan így gondolod?" . A felmenő, miután jól átgondolta a válaszokat, hisz immáron egy fél felnőttel áll szemben, így szól:" Igen Dávid. De mondok neked valamit, kérdezd meg magadtól: hogy jobb emlékezni erre a marhára? Úgy, hogy szomorkodunk, mert nem tudjuk átölelni többet, vagy úgy, hogy felelevenítjük az emlékeket és nevetünk együtt?" . A kis sorozatgyilkos töpreng, majd azt mondja, ijesztően bölcsen:"Szomorkodni is kell, apa, de jobb nevetni". 

Úgyhogy Pisti, szomorkodni is és nevetni is fogunk veled a szülinapodon! 

EMBER voltál. Igazi EMBER. Ha kellettél ott voltál, ha úgy gondoltam, nem kellesz, akkor is ott voltál és kiderült, hgy igenos kellettél. Ülök itthon és töprengek. Nem, nem is töprengek, létezek. Nézek ki a fejemből és ilyenek járnak a fejemben:"Hogy? Mit? Miért? hogyan"...Magyarul űr. Űrt hagytál Magad után. Űrt, amit senki nem tud betölteni,Rajtad kívül. De te már nem fogod, rohadj meg! Többet nem fogja senki kapásból rávágni a választ arra, hogy "Hát ez jól sikerült kis délután volt". Többé senki nem lesz olyan hülye, hogy amikor meglátogat Spanyolországban, akkor a legfontosabb dolga, hoyg a bidét lefotózza vagy, annak ellenére, hogy soha senkit nem láttam, annál a gyorosnál enni, bemenjen, bemenjen és egyen egy gyrost, hogy utána 3 napig haldokoljon. Vagy olyan szinten csodálkozzon ár a Gibraltáron átvonuló repülőkre, hiába kellett várni 3/4 órát a tűző napon. Emlékszem, mint egy gyerek, aki szivárványt lát, csak bámultadf fotóztad, videoztad, és hiába könyörögtam, anyáztam, Te ott maradtál, amíg leszállt az a nyavalyás gép :) Soha, senki nem lesz már a gyermekeim nagybátyja.

Nem tudok visszaemlékezni olyan esetre, hogy azt hallottam volna Tőled: "Bocs, Pötyi, nem tudok segíteni".. Ülök...Ülök és próbálom kitalálni, hogyan tovább. Nélküled. De ha Nélküled, akkor hogyan tovább? Mindent megadtál volna az én gyermekeimért, aztán megjött a Tied. Soha nem voltál szép, noha nem voltál rondább, mint én, de amikor megjött Kíra, Nálad szebbet nem láttam. Akkor egész lettél, ellenére a sok nehézségnek, amikkel világ életedben küzdöttél, de soha nem adtad fel. És mikor Kíra, ez a tündéri kis mogyoró megérkezett,még eltökéltebben harcoltál, hgy biztos jövőt adj neki.

Emlékek...emlékek mindenhol. Nem tudok olyan dolgot mondani az életemből, amihez nem tudok legalább 20-30 olyan emléket csatolni, ami Veled kapcsolatos. Ha ránézek a telefonomra, már írnám is Neked a whatsapp üzenetet, hogy "Mi van veled, Pisti, eltűntél!"...aztán azt veszem észre, hogy teljesen elmosódott a telefon képe és vizes a kijeléző. Rádöbbenek, hogy a könnyeimtől vizes és a könnyeimtől elmosódott a kép. Hiába írok neked, nem fogsz válaszolni. HIába tárcsázom a számod, az üresség vár a vonal túlsó végén. De akkor sem tudom elfogadni. Mindenről Te jutsz eszembe. Lemegyek a garázsba, eszembe jut, hogy te segítettél költözni. Ránézek a gyerekekre, emlékszem, ahogy a magasba emelted, ahogy ölelted őket. 

Idegesítően makacs fasz voltál. Volt, amikor ez jó volt, volt, amikor meg tudtalak volna ölni miatta. De most odaadnám az egyik lábamat azért, hogy újra felidegesíts, majd felkelnék a tolószékemből, odaugrálnék Hozzád egy lábon, mint egy elbaszott gólya és zokogva-röhögve köszönném meg, hogy felidegesítettél és hogy elveszthettem Miattad a lábam.

Kb 3 órája zokogok. nem tudom felfogni, elfogadni, hogy nem vagy. 10 percenként nézem meg a telefonom, hátha írtál a közös chatünkbe a Zolival meg a Fülöppel, vagy legalább megnézted az utolsó bejegyzésünket. De nem. Nem és nem. Nem tűnik fel a hülye fejed, nem írod a debil marhaságaidat.

TESTVÉR vagy. A legjobb. direkt írom, hogy "vagy" és nem voltál. Soha nem fogsz elmúlni.Nem tudsz elmúlni. 

Köszönöm, hogy vagy! Köszönöm és köszöni mindenki, akinek szerencséje volt ismerni Téged, még ha csak annyira is, hogy kivittél neki egy adag kaját. Bennem élsz, a Kírában élsz, az Erában élsz, a Zoliban élsz, a Fülöpben élsz, a gyermekeimben élsz a Noémiban élsz, a Faterban élsz és sorolhatnám még 16 milliárd karakteren keresztül, hogy kiben élsz tovább!

Vaya con Dios "Pisti"!

újra együtt. 

reggel 6:43. "Apa! Apaaaa!" suttogja egy hang, amiből a felnőtt annyit érzékel, hogy felébresztik, de nem tudja, micsoda, kicsoda, miért, mikor, hol, ebből eredően sikoltva ébred. A kisebbik gyönyörű szörny hátrahőköl, szája már görbül is a sírásra. Az igencsak lelassult apának van kb 2 és fél másodperce, hogy elhárítsa a síráskatasztrófát."Semmi baj, apa csak megijedt", hebegi világát nem tudva, miközben a világ összes vallásának összes istenéhez imádkozik, hogy ez beváljon.Úgy látszik, siker. A törpe t-rex odabújik hozzá. Apa boldog. "Szeret, ennyire szeret", gondolja, mikor megszólal a hóhér-makett:"Apa, akkor most már kérek reggelit, csokis müzlit és nagyon éhes vagyok".

Apa, szeméből kilapátolva a 3 és fél kg csipát, már indul is lefelé, hogy a mini diktátor parancsát teljesítse. "Nem olyan gáz, a nagyobbik, a főnök, még alszik", gondolja, miközben készíti a kicsi reggelijáét. Ekkor az emeletről hangok hallatszanak. A felnőtt, mind a 87 kilójával, megremeg, egyszerre bőgi el és pisálja össze magát. Megjelenik a nagyobbik. Apa ismét előveszi az istenségeket, immáron azért imádkozva, hogy mosoly legyen a nagyobbik orcáján.Az istenek ezúttal is kegyesek hozzá és ha most választania kéne, hogy viking legyen a Valhallában, vagy apa a jelenlegi helyén, az utóbbit választaná. Ámde, a döntés elhamarkodott. A nagyobbik, ezüsthátú gorillaként ledübörögve a lépcsőn, nekiszegezi a kérdést:"Játszhatok?". Az eddig magabiztos, de a kérdés után magát egyre inkább szánalmas, a fekete mamba mérgétől lebénult ugróegérnek érző nagykorú a sírás határán így felel:"Dávid, nem, túl korán van", majd ismét csak a felsőbbrendűek segítségéért tud folyamodni, hogy az immáron 10 éves nagyobbik sértődött lépteitől ne az egész lépcső, csak mondjuk az első fok szakadjon le. Odaadja a hihetetlenül jól szórakozó, felszabadultan kacagó kisebbik életvámpírnak a reggelit, majd halálra válva elindul felfelé. Heráklész nem érezhetett ekkora félelmet egyik próbája során sem, mint ez a szerencsétlen porhüvely, aki minden egyes lépcsőfokkal 10 évet öregedve haladt felfelé. Felért. Sírva, nyüszögve, félholt nyusziként közelíti meg a nagyobb(nevezzük ezentúl Draculának, mint a vámíprok origoját) szobáját. Dracula duzzogva csépeli a takaróját, nem tudni miért. A zsákmányállat belép, fejében cikáznak a gondolatok, hogy tudná lehiggasztani, végül jön a sugallat:" Dracul...izé, Dávid, ha vége a tanításnak, a Dorikával játszhattok". A felhők elvonulnak, a felnőtt biztosnágban érzi magát. Már csak 4 óra, ami azzal telik el, hogy a kisebbik légószirénára hajazó hangőú tanárnőjét hallgatja, és játszhatnak. 

Vége a tanításnak. Az egyre fiatalodó apa ül és vigyorogva nézi, ahogy a két, gyermeknek nevezett, valójában diktátorba oltott vámpírnövendék egymáshoz hozzábújva játszik.

Megérte megszületni....

Az apa töpreng, örlődik. "Gibraltár, baszod, 42 éves vagy! Van egy gyönyörű családod, jól keresel, a nejed is jól keres, csak a lakáshitelt kell fizetni,akkor minek?". Ekkor beront a kisebbik, csésze nagyságú szemekkel ránéz és így szól:"De apa, Gibjaltájon van tengej, ami hujjám, mint göjögojszágban? - Van, igen, Dorika, annyi a különbség, hogy ott nem olyan köves a part, hanem finom, fehér homokos - Akkoj miéjt csak később megyünk" - dobbant dühösen az apróbbik istencsapás, majd vonul ki durcásan a szobából. Az apa, megnyugodva és némileg ledöbbenve dől hátra, hogy tovább töprengjen, pénzről, jövőről, lakásról, iskoláról, országról, hazáról, mikor megérkezik a nagyobbik. A szemüveg mögül komoly tekintet mered a felnőttre, aki érzi, hogy itt most guantanamo-hoz fogható vallatás jön, amitől ahhoz támad kedve, hoyg szűkölve összepisálja magát, majd a hüvelykujját szopva bekuporodjon a sarokba és könnyezve nyüszítsen. De nincs menekülés. Az idősebb inkvizítor letelepszik mellé, majd, pont annyi ideig marad csendben, hogy az apa már a félelemtől reszketve olyan kicsinek érezze magát, mint rohamozó elefántfalka előtt a sérült hímoroszlán. A beszélgetés a következőképpen zajlik

• Apa, Gibraltáron vannak majmok, komolyan?

• Igen, vannak, én is láttam őket, közel ahhoz, ahol dolgozni fogok

• És megmutatod nekünk is?

• Persze, haver, de ha ott kint jérsz suliba, te is nap mint nap látod őket majd.

• De apa, miért kell ott kint járnunk suliba, mikor itt is jó, nem?

Itt a felnőtt számára eljön a fagyás. Hogy magyarázza el a már most túl éleseszű, de még csak hat éves fiának, hoyg nem azért mennek ki, mert ott többet keres, vagy mert többet süt a nap, ott a tenger, ésatöbbi, hanem mert ebben az országban nincs jövője nekik, a kicsiknek? A válasz egyszerű, sehogy. Illetve, az előbb felsorolt indokokat kell elmondani, hátha az elég. Meg is teszi, majd ütlegtől félő kutya arckifejezésével sandít a saját fiára, aki ugyan 65 kilóval könnyebb az amúgy kisportolt, felnőttnél,mégis csak látszat a dominancia, amit az apa sugároz. A gyermek, mind a hat év komolyságával töpreng az érveken, majd így szól:" Télen is meleg van?" "Igen" - válaszolja a szolgalélek remegve, mert nem tudja, ebből jól jön-e ki, vagy megalázva. A zsugorfelnőtt tovább töpreng, majd arca felderül,  és kérdez:"akkor télen is ehetünk fagyit, igaz?". Az apa, aki megkönnyebbül, jobban, mint rogántóni, midőn látja, hogy a magyarokat jobban érdekli a gyűlölködés, mint az ő stiklijei boldogan, szinte tapsolva mond "igen"-t.

A gyermek megnyugodva ballag be a szobájukba, ahonnan természetesen kisvártatva "DORINA NEM!" és "DÁVIIIIIIID!" sikolyok és kiabálások hallatszanak.

A maradék(felnőtt) pedig továbbra is töpreng,de immáron egy kérdés jár az agyában:"....mikor itt is jó, nem?" Nem, sajnos nem.

Nézi őket. Nézi, örömmel, büszkeséggel, félelemmel. A két tasmán ördög épp a tenger hullámait szelidítik, nevetve, sikoltozva, üvöltve, ezáltal agyára menve a többi 1300 nyaralónak, de kit érdekel? Beléjük kötni nem mernek. Nézi őket és töpreng. Töpreng azon, hogy megteheti-e ezzel a két humánpiócával, hogy kiszakítja őket a megszokott komfortból, el a kis barátaiktól. Mennyire fogják utálni ezért? Nagyon? Vagy elég lesz, ha leviszi őket a tengerpartra, a kagylók és hullámok közé és máris apa lesz újra  a hős és a kis barátok...milyen kis barátok? Ekkor érkezik a nagyobbik, tökéletesen eltalálva azt a pillanatot, amikor a felnőtt a legmélyebben elmerült a gondolataiban, aki emiatt fel sem figyel a közelgő veszélyre. A fiúbbik genyó kb 8-12 db, egyenként minimum 10 dkg-os kavicsot zúdít a merengő apára, részint has, részint öl tájékra, aki emiatt úgy érzi, mintha Muhammad Ali nézné a hasfalát, valamint az intim tájékát bokszzsáknak. Könnyezve,haldokló mókusként nyüszítve csukja össze magát bugylibicska-mód. Egyelőre képtelen saját maga erejéből felfogni, mi is történt vele, de a gyermekhím segít:"Apa, asztaaaa! Milyen szép kavicsok, neeem? - Igen, szépek, Dávid, de jóó!" nyögi az utolsó levegőjével. "Apa, építünk belőlük várat? " "Igen, fiam,mindjárt", mondja, és már azon töpreng, hogy mennyi időt nyert ezzel. Eleget ahhoz, hogy a hasfalában valamint lágyékában jelentkező égő fájdalom elmúljon? De ezen a napon az égiek nem kegyelmeznek neki, megérkezik a kisebb, de sokkal veszélyesebb humánvérszívó. "Apa, jégyszíves hozzáj nekem vizet" - mondja és mutatja a vödröt, mivel a kis gennygóc már kész tervvel áll apa elé, nehogy nemet tudjon mondani. Nem is lenne ezzel gond, de a homok kb 1300 fokos. "hozook" nyögi az ekkor már eléggé ramaty porhüvelyt viselő felnőtt, majd, egy csapat mérgeskígyót megszégyenítő ritmusos sziszegéssel, valamint egy viziló kecsességével elszökdel a vízig, megtölti a vödröt, majd ugyanez vissza. Ámde, mivel a mutatvány, ahogy apuka vizet hozott, a sziszegéssel-szökdeléssel, mindkét leendő mussolininek nagyon tetszett, így újabb és újabb feladatokat találnak ki az igazi szopottgombócnak. "Apa, azt a követ kérem, ami háromszögű és barna karika van rajta", "Apa, kéjek még vizet, de most nem vödöjben", miközben nagyokat kacagnak. A felnőtt, teniszlabdányi vízhólyagokkal a talpán, sziszegve rákiabál a két ksi gnómra, ogy "Elég lesz apa hülyére vételéből", mire az egész tengerpart, akiknek eddig agyára ment a két kis élősködő, egy entitásként néz rá úgy, mintha megtalálták volna az új Antikrisztust. Természetesen a két kis diktátor-palánta, ezt kihasználva tovább fokozza a drámai hatást: lebiggyedő száj, csészealj nagyságú, nedves szemek, biggyedő ajak. A felnőtt nézi őket, érzi magán a gyilkolni akaró tekintetek tucatjait és arra gondol:"A legjobbat akarom nektek, kis rohadékok. Költözünk".

Rühellem a Wellhellot. Rühellem a Halott pénzt, a Végzet phiait, meg ezeket a mostanság divatos, nagyon mély, nagyon érzékeny, nagyon magvas zenéket.

Ámde, ez a bejegyzés nem az én elferdült stílusomról szól, sőt. Ma véletlenül belefutottam egy Welhello számba, a címe: Retúrjegy

Riszpekt. És ez a szám valamiért inspirált arra, hogy megírjam ezt a bejegyzést a szeretetről/szerelemről.

Vannak közhelyek:a szerelem hegyek mozgat, a szeretet megváltoztatja a világot, aki szeretni tud, az boldog ember, és még sorolhatnám. Lófasz. Ezek az üres szavak nem mondanak semmit. Nem mondanak semmit, ámde, igazán erre csak akkor döbben rá az ember, amikor szerelmes lesz. Majd, amikor letaglózza a szeretet. És ez akkor jön el, amikor megszületik a gyerek. Az más. Az nem taglóz, az bedarál, felemészt, megváltoztat, gyökeresen. Tudom, a szerelmedért meghalsz, mindent megteszel, semmi nem ér többet. Ám, ezek szintén "csak" szavak. Soha nem éreztem és nem is tudom semmihez hasonlítani azt az érzést, ami bennem van, amikor látom a két kis férget, akik miatt hétvégén korán kelek, akik miatt napi 24 órát idegeskedek, akik miatt legszívesebben fejjel mennék a falnak, akik miatt nincs akkor sör a barátokkal, amikor akarom, akik miatt a valaha elképzelt legtöbbet kellett feladnom. Vannak emberek, akik nagyon közel állnak hozzám, nincs még gyerekük. Hallgatom őket, a "baromságaikat" a szeretetről, az összetartásról, a fontos dolgokról az életben és nem javítom ki őket, mert nem is tudnám. Ugyanazokat hallom vissza, amiket hat éve én is hangoztattam. Nem tudok vitatkozni velük és nem is akarok. Nem szabad. Ezt fedezze fel mindenki magának. Emlékszem, mikor a Dávid megszületett és nem volt más, csak egy nagyon ronda, ráncos kis vekni kenyér, boldog voltam, mert akartam, de nem volt katarzis. Aztán, mikor az első, igazi, saját reakcióját megkaptam, kábé 3 hónaposan, hogy rám mosolygott, akkor tudtam,  hogy ennyi. Át kell értékelnem a bölcsességről, szeretetről, érzelmekről eddig alkotott fogalmamaimat. Kurva nehéz volt. 35 évesen ott álltam és csak pislogtam, mint hal a szatyorban. "Bazdmeg, Peti, ez az a vekni kenyér, akit 3 hónapja tartottál a kezedben és nem volt semmi különös". Ott álltam , villámsújtva és éreztem, minden elveszett és mindent megtaláltam! Apa vagyok. Ennél nincs jobb. Nem, nem jobb az orgazmus, nem jobb a sör, bor, semmi. A tudat, hogy nemhogy mindent, de az életemet is odaadnám gondolkodás nélkül ezekért a kis szarosokért...ez az igazi!

"Dorika, mit szólnál, ha hétvégén a odaadnánk a cumidat a cumimanónak?" - kérdik a felnőttek reménykedő, bár a realisták örök szorongó tekintetével nézve a kisebbik zsarnokra, aki 45 db-lel cuppogva, érdeklődve figyeli a nagyok ténykedését. "De apa, nincs is cumimanó szerintem!" - szól a nagyobbik, kiölve a reménykedőt a tekintetükből. "Ninc cumimanyó?" - reagál a csepp és immáron szinte látni, ahogy a mohóság és a zsarnokság kapzsi lángja gyúl szemében. Ettől mindkét szülőnek zseléssé válik a térde, cseppfolyóssá minden belső szerve és legyőzhetetlen rettegés vesz rajtuk erőt.

Az apa, elvégre mégiscsak ő a férfi a családban, magához ragadja a kezdeményezést. Persze, rosszabbat akarva sem tehetne. "Dávid, menjél játszani, Dorikával beszélünk!" - süvölti, miközben azt hiszi, "Na, ugye! Kinek van itt tekintélye?". A nagyobbik, lenéző félmosollyal a szája sarkában így szól: "ok, megyek, de ez már nálam sem vált be!". A cumicuppogás erősödik, miközben a legtörpébbik érdeklődve figyeli a csörtét az alárendelt(apa) és a domináns(nagyobbik gennygömb) között. Az apa falfehéren, remegő hangon próbálja atomjaira rombolt önbecsülését visszaszerezni ezért egy herélt bakmacska vinnyogásával ennyit mond: "Nem is emlékszel már rá, indulj játszani!". De érzi, hogy erre a visszavágásra már  a "szánalmas" sem elég, ezzel összezúzta immáron saját magáan is azt, amiről azt hitte, hoyg van, a tekintélyét.

Ahogy a nagyobbik elvonul - az apa esküszik rá, hogy hallja, ahogy gúnyosan kacarászik - odafordul a a legapróbb orkhoz. "Dorika, a nagylányok akik oviba járnak, már nem cumiznak, cumi nélkül alszanak, mert odaadták a cumijukat a cumimanónak" - mondja, s közben bőszen imádkozik az Istenhez, Thorhoz, Zeuszhoz, hogy ez az apró diktátor elfelejtse, amit az a mocsok bátyja mondott. De ez egy kegyetlen világ. "Apa, Dáid aszonta, ninc cumimanó" - közli, miközben angyali arcán diadalittas mosoly ragyog, ahogy látja az apját saját önbecsülését siratni. "De Dorika, értsd meg...." - kezdené újra a lelki roncs, de érzi, nincs esély rábeszélésre.A csapdába esett nyúl tekintetével néz párjára, aki, áldott legyen a neve, segít neki. " De a Dávid azt nem mondta, hogy van cumimanó, és minden cumiért ajándékot ad!". IGEN! Ajándék! ez az ! Ám ekkor, az öregebb, akiről egy pillanatra elfeledkeztek, felbukkan. "Ajándék?" - süvölti a metsző téli szél hidegségével. "AJÁNDÉK? Én nem kaptam semmit!" - zokogja és néz szomorúan, ami rosszabb, mintha dühös lenne, a két tanácstalanul, szaró galambként egy helyben toporgó felnőttre. "Akájmilyen ajándék?" - kérdi eközben tárgyilagosan, érzelemmentes hangon a mignon magasságú kisleány, aki teljesen tisztában van azzal, hogy totális kontroll alatt tartja a mamlasz felnőtteket. "Akármilyen, igen" - nyögi az apa megtörve és érzi, hogy a meccs elveszett. Érzi, hogy mi lesz a következő kérdés és ki fogja feltenni, érzi, hogy ebből jól már nem lehet kijönni. Az első könnycsepp lassan legördül az arcán és akkor jön, amit már várt:"Akkor most én is kaphatok, amit akarok?" - kérdi a magasabb t-rex olyan bicskoganyitogató mosollyal, amely csak azok sajátja, akik biztosak a dolgukban. Az apa, immáron szívesen cserélne egy sérült mókussal, ami épp az orosz tajgán egy téli viharban próbál életben maradni, próbálja a "bármit" élét elvenni:"hát, nem akármit..", kezdi, de látja, a fia szája már biggyed is lefelé. "Igen, Dávid, te is akármit!" - mondja beletörődve, összetörve, és mintha, törp-alkatához képest is széles válla keskenyedne élőben. Megtörten, öregen, mégis boldogan néz a két kis rabszolgatartó-makettre, ahogy örülnek apa ígéretének, ami apának egyenlő az anyagi csőddel, de abban a pillanatban leszarja. Boldogok, és ez a legfontosabb.

Vasárnap este, természetesen a nagyobbik belázasodik, de ezt magasról leszarva, egy terminátor elszántságával kérdezgeti:"Apa, már csak egyet kell aludni? Kinézhetek az ablakon? Hátha előbb jött a nyuszi!". És nem csak kérdezget, cselekszik. 39 fokos lázban égve megindul, mint egy tank, hogy ő most akkor megnézi, kint a kertben , hátha ott vannak már a csokitojások, mert mondjuk a nyúl berúgott, húsvét alkalmából. A felnőtt, hála a jó reflexeinek, utána ugrik és a jó irányba, az ágy felé fordítja a lendkerekes autóként vislekedő nagyobbik élősködőt, mivel az egyre gyorsulva szalad az ajtó felé. Sikerül lehiggasztani, egy hihetetlenül ravasz húzással(mese a notebookon). Erre mindkét mikró-atomerőmű lenyugszik.

Húsvét hétfő, hajnal kettő. A felnőtt, legmélyebb álmában, amire nem is képes emlékezni másnap, furcsa dolog történik:suttogás hasít bele:"Apaaaaa! Apaaaaaaa!". Nem is értve , mi történik, akaratán kívül csúszik ki az édes, mély álom melengető öléből, egyre közeledve a könyörtelen valósághoz, ahol ott van a két kis pióca, a nagyobbik, aki immáron tuti, hogy nem földi lény, ébren. Kétségbeesve kapaszkodik álma utolsó fonalába, mely, ahogy szétpattan, szinte kiröhögi szerencsétlen apát. Megérkezvén az ébrenlétbe, egy rövidhajú, nagyszemű, érdeklődő, ámde könyörtelen tekintetű félemberre néz fel, értetlenül. "Mi van, Dávid?", kérdezi, miközben agyának bal agyféltekéje minden realitásérzékével tiltakozik az ellen, hogy a saját fia, vér a véréből, ekkora merényletet követ el ellene, pláne, óraállítás után. De sajnos igaz. Ott áll, teljes 22 kilónyi ember és vigyorog rá, hajnalban. "Apa, pisilni kell!"-suttogja. "Dávid, nem is kell pisilni" - szugerálja a kiscsávót. "Nem,apa, nekem pisilni kell!. nincs remény. A férfi kikászálódik a puha, meleg, hívogató ágyból és lemegy a kis zsarnoknövendékkel pisilni. Ahogy áll ott, várva  a   mikromussolinire, egyszer csak, a vért megfagyasztva benne, azt hallja:"Apa, ha befejeztem a pisit, kimegyünk ,megnézni, volt-e már itt a nyuszi?". Pánikban töpreng, mivel, az agya még nem bootolt teljesen újra, hogy mit is válaszoljon. "Dávid, ilyenkor  a nyuszik alszanak" - mondja kétségbeesve! A kisklambó, hosszas mérlegelés után elfogadja ezt a lehetőséget, majd elindul fölfelé a lépcsőn. Kisvártatva észreveszi, hogy apja, aki nem bírta tovább, a mérlegelés közben állva elszunnyadt és most boldogan, nyálat csorgatva szundít  a wc bejáratánál. Visszalépked, és a felnőtt kezét megfogva, visszavezeti az immáron 41 éves apát az ágyba.

Húsvét hétfő reggel. A nagyobbik kipattan az ágyból, mint a légtornász egy jól sikerült mutatvány után a védőhálóból, egyenesen apa arcára. Az sikoltva ébred, majd rémülten , halálfélelemben rettegve néz körbe, azon töprengve, hogy "Úristen, tehét igaz! Az arctámadók léteznek!", majd realizálja, hogy csak a saját fia tör az életére. "apaaaaa!!! Látom, csillognak a fűben!" - sikoltja a bio-légvédelmi sziréna, majd leszáguld a lépcsőn. Az apja , halálra váltan követi, mivel még nem ébredt fel teljesen és nem tudja elengedni a gondolatot, hogy az arctámadás után jön az alien, kifelé a bélből. Mire leér, már mindkettő a reggeli fölött görnyed. Mire eltöprenghetne azon, hogy ugyan a kisebb hogy a véres disznóherében került elé, már le is támajdák:"Apaaaa! Indulááás! itt volt a nyuszI!". "ok, ok, de előbb locsolás van, haver, meg kell locsolnunk a csajokat!"..  "Jaaaj, apa, ne mááár!", válaszolja, mire a kisebbik, aki maga is csaj, így reagál:"Igen, apa, jocsojjunk!".A felnőtt, teljesen meghasonulva, töpreng, hogy mi is legyen. "Dorika, téged meglocsolunk a DÁviddal! Dávid, locsoljuk meg a Dorikát!". Két másodperc néma, apokalipszis előtti csend, majd mindkettő  egyszerre visítani.  "Apaaaa, nyuszi itt volt!!"(nagyobbik) "Apaaaa, locsoljunk csajokat!!!" (kisebbik). Herkulesi erőfeszítéssel sikerül úrrá lenni a káoszon! A nagyobbik elfogadja, hogy itt bizony neki a Mamát, anyát, hugicát meg kell locsolnia, a kisebbik elfogadja, hogy neki bizony, nincs kukija, ergo, nem fiú, ergo, őt locsolják

Megvan a locslás, a két kis paptetű összeszedi a netto 352 kg csokit, amit a mama szétszórt nekik a kertben. Gyorsan megy, olyan másfél-két óra alatt, mivel a kicsinek a rózsaszínkell, a nagyobbnak a kék.

 Az apa büszkén, fáradtan nézi a két kis gennygócot, majd, miután összeszedték az összes csokit és újra összevesztek, boldogan konstatálja, a helyén van. Nem kell neki más, nem akar máshol lenni, csak itt, emellett a két kis inkvizítor mellett, akikért ő tartozik teljes felelősséggel.

"Apa, miért vagy szomorú?" - kérdezi a nagyobbik, tőle szokatlan komolysággal és érdeklődéssel. A felnőtt csapdát sejt, azon agyal, hogy milyen úton lehet ezt levezetni a "kérek gumicukrot"-ig, de nem jut eszébe semmi, így válaszolja az őszintét:"Tudod, Dávid, a nagyi nagyon beteg". Kis késéssel érkezik a materializálódott visszhang is:"Apa, mijé vagy szomojú?". Az apa elmondja még egyszer a kicsinek, mire az így válaszol:"Ezéjt ne jegyéj, majd meggyógyuj, nekem is ejmújt a fosásom, te mondtad, apa!". A szülő majdnem könnyes szemmel(elvégre, büszke férfi ő, nem szabad sírnia, pláne nem a gyerekek előtt) próbálja elmagyarázni:"Dorika, ez egy kicsit komolyabb betegség, mint a tied volt, és a nagyi már öreg, nem olyan erős, mint te vagy!" -mondja, lassan, igyekezve visszanyerni a hangját, mely el-elcsuklik. A nagyobbik ekkor megkérdezi:"Apa, szerinted meggyógyul?" "Igen, remélem" " Akkor biztos így lesz, mert te nagyon okos vagy", mondja, majd érdeklődését elveszítve a téma iránt, ismét a tv-re mered, melyben kedvenc meséje megy. A felnőtt csak ül, nézi őket. Nézi ezt a két tökéletes kisembert, akik olyan sok idegességet okoztak neki, de még az idegeskedéssel is csak örömet, hogy lehet értük aggódni, lehet miattuk mérgelődni, van miért élni, létezni.

Sokáig nézi őket, azok, természetesen tudomást sem vesznek róla, hisz a tvben az az idióta Babóca épp most kapja el a fülgyulladást Babócától és az enyhén pedofil Bagoly doktor gyógyítja mindkettőt, majd odafekszik közéjük. Az eredmébny: "Apa, ne mááááár! Ez a legjobb rész, miattad nem látom!" "Apaaaa, haddá, nézem a mesét!". Megszégyenülve, mégis büszkén takarodik vissza az őt megillető "lócára", elvégre, egy ilyen elit társaságba bekerülni nem egyszerű. Ül ott, pislog, megilletődve, szomorúan-büszkén, mire, legnagyobb meglepetésére a kisebbik takonyarcú így szól:"Na jó, deje ide, szerejtném vejed nézni a mesét!". SZégyenlősen odasompolyog befekszik közéjük, olan boldogan, ami nagyon ritkán adatik meg az életben. Ezt kihasználva a két törpe-parazita ráveti magát és elhelyezkedik rajta kényelmesen. Értsd:a nagyobbik(22 kg), ráfekszik a rekeszizmára, gátolva ezáltal a légzés természetes folyamatát,a kisebbik pedig, biztosra menvén, eltelepszik a száján-orrán. Nem marad más, csak a bőrlégzés, de mielőtt végleg feladná a szervezete, lassan érzékeli, hogy a két kis orvgyilkos elaludt. Egy balett-táncos és egy gepárd törvénytelen gyermekének kecsességével kisiklik alóluk majd felnyalábolja mindkettőt és elviszi az ágyukba. A nagyobbik félálomban még ezt mormogja:"Apa, ne aggódj, én neked hiszek!". A kisfiú arcára eső könnycseppet letörli, megcsókolja mindkettőt és kimegy a szobából....