"Apaaaaaaa!"- hasít bele a süvöltés az éjszakába. A férfi felébred, minden érzékszerve kiélesedik egy pillanat alatt,mint zsákmányállatnak a ragadozóktól hemzsegő erdőben. Remegve fekszik, nem mozdul. "visszaalszik, nem lesz baj! Minden rendben!" - mantrázza rendületlenül! És sikerül!! 30 perc néma,mozdulatlan rettegés után minden bátorságát összeszedve beninjázik az oroszlánbarlangba. Bent a két Kerberosz-makett békésen szuszogva alszik. Apa meglágyul. Nem bírja megállni, hogy ne puszilja meg mind a kettőt. A nagyobbikhoz megy, csókot lehet az arcára, mire az "ne már!" morgással elfordul. Ezek után, a földön szanaszét szórt, legonak, kisautónak, bábuknak álcázott kínzóeszközökön átjutva(néma szitkokkal és patakzó könnyáradattal az arcán) odaér a nagyobbik kihíváshoz, mely egyelőre ugyan jóval kisebb, mint a bátyja. Előrehajol élvezi a csendes, békés pillanatot, nézi a sötétben a lánya csodaszép arcát. Ekkor jeges érzés kúszik szívére. Valaki nézi őt! A legrosszabbtól tartva hátrábbhőköl és meglátja. A könyörtelen szempár, mely a rózsás, gyönyörű arcba van ültetve, őt nézi! "NEM ALSZIK!" sikítja mentálisan, "EZ CSAPDA!!!". De ekkor már tudja, elkésett. Kétségbeesetten futna hátra, de természetesen a kínzóeszközök, melyek idegsebészi precizitással találják el talpán a legfájóbb pontokat, már készenlétben várnak. A hátrafelé futásból emiatt Tom és jerry-szerű groteszk helyben gimnasztika alakul ki, melynek vége egy orbitális esés. A felnőtt, igyekezvén két és fél pillanat alatt kilábalni a súlyos agyrázkódásból, amit beszerzett, rettegőn néz fel az ágyra, melyen a takaró már púpozódik fel, jelezvén azt, hogy a kisebbik pestisjárvány támadásba lendült, észnél és teljes ereje tudatában van. Lecsap. 2 és fél éves tüdejének teljes kapacitásával, valamint, egy kisebb koncertterem kihangosító szerelésének hangerejével sivít:"Apaaaaaaaa! Kéjek innniiiiit! Pisiiiii kejjj!". Az eséstől valamint az álmosságtól még mindig szédelgő férfiember feláll, toporog egy sort tanácstalanságában. "Dorika, menjél el pisilni!" - követi el a végzetes hibát, ekkor még nem fogván fel, mit tett. A humán hangszóró teljes torkából kezd üvölteni, hogy nem akar menni pisilni. A felnőtt megsemmisülve, összetörve, rémülten zokogva kiszalad a szobából, hogy legalább azt a telibevert vizet behozza az ekkor már teljes odaadással tűzoltókocsi-osztagot imitáló lányának. Mire visszaér, elkeseredve látja, hogy a zajláda oda vissza összehugyozta az ágyneműt, pizsit, plafont, ruhásszekrényt, mindent. Nem bírja tovább. Felébreszti angyali feleségét, aki "Picsába, hogy nem tudok két percet aludni, mert a férjem egy töketlen barom!" kedveskedéssel rúg egyet amúgy is megviselt porhüvelyébe, majd rendbe rakja a káoszt, amit a hidroglóbusz fejű gonosz törpe elégedett mosollyal néz végig, cumijával a szájában a Csak a nézését meg a járását ritmusára cuppogva. Miután anya kész van, 1,2 mp alatt merül tengermély álomba. A megalázott férfi visszakúszik az égyba, kicsit küzd még a rá-rátörő hányingerrel, fejfájással, de aztán sikerül elaludnia. Így is megy ez egészen 23 percig, mikor is a nej kelti fel, felkapcsolván a villanyt a szobában, hoyg ő indul dolgozni és harisnyát keres. Az ember szemébe a fény ezermillió apró tőrrel döf,sokkolva ezáltal. Levegőért kapkodva ül fel, próbál alkalmazkodni a megváltozott látási viszonyokhoz. Ahogy ez sikerül, egyből rájön a sikítófrász! Ott áll a nagyobbik, báránykával a hónalja alatt, annyira ártatlan vigyorral az arcán, amennyira egy kannibál mosolya lehet biztató, mielőtt beledobja leendő vacsija mellé a bugyogó vízbe a hagymát. Anya el, irány a munka. Apa még reménykedik,hogy azt az egy órát, amit még aludhatna, alvással is fogja tölteni. "Gyere, Dávid, feküdj ide mellém, még aludjunk, korán van!" - nyögi reménytelenül. "Nem, apa, nincs kedvem". - mondja töprengve. Kisvártatva arca felderül, ezzel egyidőben a felnőtt elveszti minden reményét. "Tudom már, apa! Énekeljük a kis karácsonyt!" és ellentmondást nem tűrően már kezdi is. Apu, még mindig csak bootoló agyával próbálja követni, kis karácsony, a kalácsom, stb. EGy ideig sikerül is, ámde új szavak, mondatok, versszakok kerülnek elő, amit a nagyobbik horrortörpe láthatóan magabiztosan énekel. "kezem...hmmmm.zik..", próbálja énekelni a szöveget, hiába. A kis maffiavezér természetesen egyből kiszúrja, hogy valamit jobban tuid az összetörten heverő, gyermekkori emlékeiben őrülten kutató felnőttnél és teli torokból kacagva azt kérdezi:"Apa, hát még ezt sem tudod?". Itt tudja, hogy nincs tovább, a leghelyesebb az lenne ha kimenne a kertbe, a fagyott földbe gödröt ásna, belefeküdne, majd a földet magára húzva aludna boldog, örök, nyugodt álmot. Ám ekkor ismét megjelenik a kisebbik, amely jelző csak szó szerint igaz rá. A két "férfi" megmerevedik, rettegve lesi a kis Halálcsillag első reakcióját, melytől függ az egész nap. Néma csend, a légy zümmögése AC/DC koncert lenne, ha ilyen hidegben lenne légy. 3 mp mély kuss, mely most legalább 30 percnek hat és....és MOSOLY! A kis bújós manipulátor beugrik apa mellé az ágyba, átöleli, vigyorog, és közli:"Apa, én ajuttam!". Ezek után a nagyobbik kínzóeszköz is eltekint a Kis karácsony további éneklésétől, odamegy a remegő csont-, izom- és hájhalomhoz, aki egykoron az apja volt, megöleli és beleüvölti a fejébe:"Szeretlek!". És ekkor a felnőtt elfelejti. Elfelejti, hogy nem aludt, elfelejti a sérüléseket és boldog. Olyan boldog, amit amíg a két személyre szabott enbergiavámpírja nem létezett, el sem bírt képzelni, hogy létezik.

Kétéves lett. Elkezdett  beszélni. Egyfajta klingon-magyar-kínai-bantu-angol nyelv keverékén, amit a bátyján és anyján kívül maximum a bölcsis társai értenek. Ha jól megnézzük, apa ezen halmazok egyikában sem szerepel. Egy este azonban adódott, hogy hárman maradtak otthon, a nagyobbik miniMengele, valamint a kisebbik humánsziréna. Apa nem félt, erős, kemény ember, vasakarattal, az izmokat sem a szél hordta rá, nem lesz gond. "Mit csináljunk, srácok?" kiáltja lelkesen, naívan, mit sem sejtve az eljövendő katasztrófáról. "Apa, rakjál be nekem egy mesét. Egy hosszút, jó?" - kérleli a női szívek leendő összetörője, az idősebb mocsok, átkarolva a férfit.Nincs apa, aki ennek a kérésnek ellent tud állni, nekem ne mondja senki. Beteszi a mesét, majd, miután látja, hogy a fiú dülledt szemmel hipnotizálva mered Rozsdás, a permetező repülő hihetetlen kalandjaira, nagyot sóhajt:"Ohh, a kicsivel meg eljátszok, hálistennek, nincs gond, I'm the best father in the world". Kicsit ki is húzza magát büszkén, sőt, odáig merészkedik, hoyg beoson a fürdőszobába, meglesi magát a tükörben. Ez már annyira nem tetszik neki, meg is bánja hamar. "Mindegy, f.sz vagyok" - gondolja, irány a gyerekszoba, hogy elkezdje az önfeledt, kacagással, öleléssel, puszival teli játékot a kisebbikkel. Legalábbis, így játszódik le felnőtt, tudatlan agyában a dolog. Ám ahogy belép a helyiségbe, rémisztő, csontig hatoló hideg csapja meg. "Mi ez? Kitört az ablak?" - találgat, aztán meglátja. A kicsi ül a sarokban, tekintete villámlik, Damien Thorn ( https://en.wikipedia.org/wiki/Damien_Thorn ) arca hozzá képest az aktuális stréber bölcsist idézi, ahogy épp naposként a kedvenc óvónénijének árulhatja be a kis pajtásait. Az apa ledermed, mint sérült mókus, amelyik a saját vérében fetrengve szembenéz a rá lecsapó uhu-val. "D-d-d-d-orika, baj van? " - kérdi hebegve. A csepp ember, ki most rémisztőbb, mint a walking dead akármelyik gonosza, ránéz és annyit mond:"játánajmola". Az ember egyből tudja, ahogy az időjárásváltozást érzi meg az öreg szervezet, hogy itt vége mindennek, ha nem találja ki, mit akar a mini. Ha nem fejti meg élete legnehezebb rejtvényét, akkor ennyi volt, elindul a visítás, aminek egyetlenb személy tudna véget vetni:Anya. De anya messze van. Apu, egyfajta informatikus-apa logika mentén kitalálja, hogy majd a neten felkutatja a kis humánlucifer pajátsait a bölcsiből, hátha azok értik, amit akar, majd, a szüleik lefordítják emberi nyelvre ezt az ewok-makogást. Leül a gép elé, a háttérből hallja, ahogy közeledik az "APA!!!! játánajmola akajjok!" sivítás. Remegő kézzel keres, persze nem talál semmit! Ekkor fény önti el az agyát, hát a nagyfiú! Az ő fia! Az ő mása,vér a véréből, aki rajongva, imádva szereti őt, ő érti ezt a gremlint, aki a játánajmola-t követeli tőle. Berohan a nappaliba, ahol Rozsdás épp egy hidat locsol le, hogy az arról lecsúszó két lakókocsi(egy férfi és egy nő) megmeneküljön. "Dávid, mit akar a Dorika tőlem? Segíts!" - mondja az ekkorra már testszerte megőszült, 40 évet öregedett felnőtt, aki rettegéstől félőrült szemmel pislog a gyermekszoba felé, várva, hogy akármelyik pillanatban megjelenik a Pokol királynője, a saját leánygyermeke, aki még halkan, de határozottan, 300 szó/mp sebességgel ismételgeti:"játánajmola". A miniatűr politikus ránéz és így szól:"Apa, hagyjál! Nemsokára mennem kell aludni, te mondtad, de addig nézhetem a mesét". Érzi, ahogy cseppfolyósodik a teste. Nem...inkább szeretné, ha cseppfolyósodna, mert akkor elfolyhatna a wc-n keresztül az emésztőbe és nem kéne szembenézni a microdémon haragjával.Nincs ilyen szerencséje, jött a horrortörpe! "játánajmola". "Éhes vagy, Dorika? Enni szeretnél valamit" "Igen! játánajmola"."Járkál a mama?" - kérdi, pánikban, remegő, kocsonyás térdekkel. "NEEEEM! JÁTÁNAJMOLAAAAAA!" sivítja, miközben ablakok törnek, operaénekesnők sárgulnak az irigységtől. "Gyere, kislányom, mutasd meg, mi kell!" - mondja, hirtelen ötlettől vezérelve. Felkapja ölbe, beszerezve közben 2-3 hererúgást, valamint egy szemgolyókarcolást. "Mutasd, mi kell!" A kislány rámutat az egész konyhára:"játánajmola". Nézi a konyhát, az jár az eszében"találd meg, bazdmeg, találd meg, mi az a játánajmola, vagy itt döglesz meg!" És ekkor, valószínűleg isteni sugallatra, meglátja. "Gránátalma, Dorika, Gránátalma?"-  kérdezi, a megkönnyebbülés könnyei miatt fuldokló hangon. "Igej!" - mondja a törpeHusszein, elégedett vigyorral a feján, mely sokkal inkább szól apa leharcolt állapotának, mint annak, hogy kitalálták, mit akar enni. Apa, aki ekkor már csak egy porhüvely, boldog, fásult-fáradt mosollyal magozza ki a gránátalmát 30 perc alatt, amit a kis piranha 3,46 perc alatt fal fel. Ezalatt a csontsovánnyá aszott, Tutankhamonra hajazó férfi harag helyett hihetetlen szereléemmel(nem, nem nő iránt érzett szerelemmel) a szívében nézi, ahogy a kis féreg boldog mosollyal félretolja a tálat és közli:"Apa, nem kejj, ájmos vagyok!"

Elhanyagoltam, illetve, nem tudtam időt szakítani a blogra. Igyekszem ezentúl. Most sajnos egy olyan esemény miatt ragadtam billentyűzetet, ami miatt még most sem térek magamhoz.

Mindenkit figyelmeztetek, nem lesz humor, nem lesznek szóvirágok, vicces sztorik a két kis szarosról.

Ma(2015.09.04) megbeszéltük jóbarátokkal, hogy megiszunk munka után egy sört/fröccsöt. Jómagam 4-es metroval mentem a Keletiig, ahol is átszálltam a 2-esre, tovább az Örsig, de nem is ez a lényeg. Ahogy mentem a kettes felé, láttam, hogy "balhé" vann. Mindenki rohangált, sikoltozott.

Odamentem, hogy megnézzem, mi van és...nem tudom. Az "elborzadás","elszörnyedés", "undorodás" semmit nem adnak vissza abból, amit éreztem

Ultrák dobálták a menekülteket/bevándorlókat, mindegy hogy nevezzük őket, petárdával és két literes ásványvizes palackokkal, amik teli voltak. A palackok, petárdák ott robbantak szét a menekjültek sátrainá. Volt ott kisgyerek, nő, idős, fiatal. Nem hittem a szememnek. Néztem a káoszt és az jutott eszembe, hogy Petőfi, akire ezek a nagymagyar, szkíta, MAG-népe, zsidózó, faszej köcsögök oly sokszor hivatkoznak, ezt látná, akkor iszonyatosan gyorsan papírokat hamisítana és John Smith néven élne tovább, mondjuk az USA-ban, mint forgatókönyvíró. Felnőtt emberek CSALÁDOKAT támadnak, úgy, hogy csak a hihetetlen szerencsén múlt, hogy nem sérüt meg senki. Egy 2 literes palack tőlem kb 5 méterre robbant szét, gyereksírás és női sikoly kíséretében. Iszonyatos az érzés, ami még most is él bennem. Iszonyatos a tehetetlen düh, amit ezek iránt a férgek iránt érzek, akik nem tudják a himnuszt, azt sem tudják, mi az a család, nem érdekli őket semmi, csak a pusztítás. Csak remélni tudom, hoyg nincs köztük családapa. Nincs köztük olyan, akinek gyermeke van és akinek a gyűlölködés helyett az lenne a dolga, hogy mindent megtegyen a családja biztonságáért. Remélem, hogy csak megkeseredett, ostoba, megvezetett fehérjetornyok ezek, akiket igazából ki kéne vágni minden társadalom testéből, mint a furunkulust és kész. Ha nem így van, akkor...nem tudom...akkor egyszerűen nem tudom felfogni, hogy hogy lehet bárki(köztük én is) büszke arra, hogy magyar. Úgy gondolom, olvasott, művelt ember vagyok, de nem tudom leírni a bennem tomboló érzéseket. Csak álltam ott, néztem ezt a poklot, amiben vér nem folyt és amiben az anyák sikoltva védték gyermekeiket.

Úgyhogy, ultrák, nagymagyarok, szkítál, MAG-népe és mindenki, aki többnek tekinti magát a másiknál:kapjátok be a faszomat! Rohadjatok meg! Nem is! Kívánom, hogy érezzétek, amit a menekültek éreznek, amikor veszélyben van a családjuk miattatok.

Hazaértem. Nyakamba ugrott a két kis majom. "Apa, de jó, hogy itt vagy"... Erre szavak nincsenek. És ezt az örömöt veszi el a sok tetves, sutyerák féreg ezektől a szerencsétlenektől, akik csak át akarnak menni az országunkon, basszátok meg!

nem vagyunk nagymagyarok. Nem vagyunk Árpád, István, Géza népe. Emberek vagyunk és eszerint kéne cselekednünk. Nem vagyunk jobbak senkinél, nem vagyunk senki felett állók. Emberek vagyunk, családdal, gyermekkel és a késztetéssel, hoyg megvédjük azt, amit a legjobban szeretünk. És ez nem a föld, nem a haza, nem az eszmék, nem mindenféle kézzelfoghatatlan szar, amire ráfoghatjuk, hogy gyűlölünk! Amit legjobban szeretünk, az a családunk! Apánk,anyánk, testvérünk, párunk, gyermekünk! Mi a faszt nem lehet ezen megérteni, basszátok meg???? Ugyanígy működnek azok a szerencsétlenek, akik a Keleti aluljárójában, a gyermekükkel sátorban laknak!!! Senki nem szereti ezt az állapotot, de hagyjuk békén őket!

El vagyok keseredve. Annyira, hogy eddig nem fordult meg a fejemben igazán komolyan, hogy kiviszem a családot külföldre, de most már keresem a lehetőséget, úgy. hogy jól keresek itthon. UNdorodom ettől az országtól, ettől a néptől, ami közpénzen gyűlöletkampányt indít, ami a származás alapján mindenki fölé emeli magát. Úgy mondom ezt, hogy magyar vagyok, tősgyökeres. És úgy, hogy legszívesebben bőgnék.

És még egy. Ahogy néztem az ultra nagymagyarokat, ahogy veszélyeztetik családok életét, mellettem két kis tizenéves takony arról beszélt, hoyg milyen jó lenne, ha az egyik menekült, aki fent állt a korláton, kb 10 méteres magasságban, leesne, odafordultam hozzá:"NIncs gyereked, igaz? - Nincs, és? - Öcséd, hugod van? - Igen! - Akkor képzeld el, hogy ő áll ott apáddal!"...Nem tudott megszólalni, eltakarodott a barátjával együtt. Nem voltam büszke magamra.

Reggel van, szokásos, büdös, késő MÁV-járat. Apa bambán mered az épp olvasott könyvre és szívből rühelli a helyet át nem adó, ámde a helyért tigrisként harcoló 20-as, 30-as fiataloka, úgy, hogy ő soha nem akar leülni a vonaton. Ámde, Don Quijote-szerű szélmalomharcot vív ellenük, mégpedig azzal az egyszerű módszerrel, hogy ezek a véglények általában nem csak hogy végig akarnak ülni, akár utastársaik élete árán is, de ők akarnak először leszállni is a végállomáson. És itt jön apa a képbe, mégpedig úgy, hogy az egyik ajtóba beáll, megakadályozván, hogy az ülés-fétises kretének legalább onnan kiáramoljanak. Így tesz ezen a reggelen is, de a másik ajtón kijön egy anyuka, babakocsiban tolva egy kisfiút. A kisfiú öt éves, látszik, hogy valami súlyos szervi baja van, de a szeme mosolyog életvidám, egyszerűen nem lehet neki nem örülni. A férfi megkérdezi, hoyg segíthet-e. Az anyukán először a rémület tisztán kivehető arckifejezése fut át, lévén, hősünk kopasz, izmos-pocakos és felettébb antiszociális, pláne, reggel a vonaton az ülés-csótányok hatására, ám utána a rémület helyét átveszi a hála. "Persze, nagyon köszönöm" - rebegi.Megérkeznek az állomásra, az élősködők, valami hetedik érzékkel kiszagolták, hogy itt most nem szabad tülekedniük, mert abból egyrészt halál, másrészt, apának életfogytig tartó börtönbüntetése lenne, megvárják, míg a kisklampó, az anyuka és a kopasz lekászálódnak a vonatról. Az anya még egyszer egy halvány "tényleg nagyon köszönöm"-öt mormog, mintha el sem hinné, hogy ez tényleg megtörtént és tovasiet, maga előtt tolva a babakocsit. Az apa is, az átlagosnál jókedvűbben, megindul a villamos felé. Ámde ekkor a kisfiú a babakocsiból hátrafordul, rámosolyodik és integet. A szemén látszik, hoyg örül neki, örül az életnek, még annak is, ami a betegsége miatt jutott neki. Az apa csak áll villámsújtva, mint update norbi, amikor NAV-ellenőrt szagol. Könnyekkel telik meg a szeme és nem hiszi el. Ez nem ő! Ő egy karakán, antiszociális kretén,aki rühelli az embereket, mert legyen az fekete-fehér-sárga-lila, mind önző. Ő nem könnyezett, még akkor sem, amikor egymás után nézte meg a Schindler listáját és az ÉLet szépet. Nem könnyezett, mikor Ricsi nevű kutyája bélcsavarban meghalt az ölében(dehogynem, bőgött, mint egy barom, csak ezt nem ismeri be, ha kérdezik). Utoljára akkor sírt, amikor 13 éves dagadt kiskölökként "halálosan" beleszeretett a szomszéd 13 éves kislányba és  rongyosra hallgatta az első saját fizetésén vett walkman-jén Robin Becktől a Very First time-ot, mert a kislány természetesen a szőke, magas, vékony osztálytársába volt szerelmes, akiket ő mutatott be egymásnak. És most itt áll, 40 évesen, lemerevedve, könnyes szemmel, mert egy kissrác visszanézett, rámosolygott és integetett neki. Gyorsan ellenőrzi a csomagot. Huhh, megvan, ezek szerint nem lépett a nővé válás útjára. De akkor mi az? Kapuzárási pánik? Lehet, elvégre negyven éves, lehet, hogy nem csak a nőkre hat a biológia, hanem rá is. Ettől megnyugodva és a hőhullámokat várva tovább baktat, de nem tudja kiverni a fejéből a vigyorgó kis rohadékot, aki megríkatta. A gond az, hogy nem dühvel, hanem valami hihetetlen szeretettel gondol rá. Mindegy, hazamegy, majd megmutatja, hogy ő még az a tökös, harmincéves, antiszociális barom, aki volt. Ezzel megnyugtatja magát, majdnap végén irány haza. Otthon már várja a két kis gecigombóc energiavámpír, a nagyobbik hasfalba, a kisebbik herébe fejelve nekifutásból az örömtől, hogy hazaért. A bizonyítási vágy, hogy ő tökös, igazi férfi, könnyek nélkül, akihez Rambo is csak órákat venni jár, egy pillanat alatt elillan. Nézi őket, hallgatja, ahogy sztoriznak, természetesen a kisebbiké így hangzik:' Apa vauúvaú isztudsgkjfdspofkdpohkt kaja anya, mama óóóóó tütütüüüüüüü", és eszébe jut:egészségesek, gyönyörűek. Gyönyörűek, mint az a kisgyerek, csak egészségesek is. Itt el is tűnik a macsó, és apa kisétál ellenőrizni a veteményest, noha, az még maximum mikroorganizmus szinten lehet látható, lévén, tegnap ültették, és ott törölgeti a kertben a könnyeit. Miközben próbál magára erőltetni egy kemény, férfias ábrázatot, ez jár a fejáben:"Ok, elvesztem, olyna vagyok, mint egy picsogó kis tinilány, aki buzeráns vámpírok sorsáért aggódik és bőg, ha a Patiszon nevű vérszopóba beleszeret egy idióta, haltekintetű csaj". És ezzel egyidőben az is az eszébe ötlik:"Apa lettem".

Nyugalom...Madárcsirip...a csontik már élénken, undorítóan és büdösen vonaglanak a dobozban, várva, hogy horogra tűzve apa kihúzza velük a pontyot, kárászt-keszeget. Apa boldog, nyugodt, magabiztos.. Hosszú hétvége, legális(értsd:nej is megengedte és még egy ferde nézés sem volt), gyerekek elvannak a szálláson, egyszerűen tökéletes. Teszi, amit ilyenkor szokott, bot összeszerelés, beetetés, stb, ami egy nem horgász szemnek unalmas baromságnak tűnhet és ezzel vitatkozni nem érdemes. Mivel mocskosul korán van(reggel 5:30), maximum 4-szer húzza bele a horgot a körömágyba, hangosan hibáztatva emiatt minden felsőbb hatalmat, a horog anyukáját, valamint a horog gyártóját, amiért ilyen hegyesre csinálták. De végre elérkezik a lényeghez, dob, majd nyugodtan, bambán és vidáman hátradől horgásszékében. Hálistennek, a halak jönnek , az idő telik. Egyszercsak sikítást hall. Megmerevedik, mint az őzgida, melyet az éjjeli úton szinte keresztüldöf az autó fényszórója. Fülel, hallagtózik, "nem, az nem lehet", gondolja.Egy tigris érzékeivel, és egy gumicsizmás, sáros, büdös, koszos ninja kecsességével halad a hang felé, szemében könnyek gyűlnek.A sikolyból, ahoyg közeledik a forrása felé, értelmes szavak válnak."Neeeeeem, Dorina, én viszem, az én botom, apa nekem vette!! DORINAAAA! Anyaaaa!". Felismeri és ebben a pillanatban elengedi könnyeinek árját, mely természetesen pillanatok alatt kimossa alóla az eddig szilárd földet. Egy ideig négykézláb fut a hirtelen keletkezett mocsárban, egy centit sem haladva, majd iszonyatos csattanással, arccal tompítva landol a sárban, amit természetesen a két, hiúz érzékszerveivel rendelkező gecigombóc azonnal érzékel és tévedhetetlenül elindulnak a sebzett, hím zsákmányállat felé. Itt már apa, mivel felfogta, hogy nem hogy nyugalom, de peca sem lesz, hangosan zokog. Rátalálnak a mini velociraptorok, és ahogy ez megtörténik, neki is rohannak, súlyos sérüléseket okozva mind a bal, mind a jobb térdében. "Apa, miért sírsz, mint egy csecsemő?", kérdezi a nagyobbik, majd választ nem várva elrobog a víz felé "HORGÁÁÁSZUUUUNK!" süvöltéssel. A kisebbik még lóg apa lábán így az, plusz 12 kilóval, esetlenül siet a fia után, hogy megakadályozza, hogy az lelkesedésből ne a vízpartról, hanem a vízből pecázzon. Sikerül elkapnia, mindeközben a kisebbiket, amely, mint egy hatalmas taplógomba, tapad a lábára, próbálja lehámozni onnan, bicskával, horgászbottal, akármivel, de a kis féreg iszonyú erős. Végül azzal sikerül lecsalogatnia onnan, hogy kinyitja a csontis dobozt, feltárva ezáltal a kicsi előtt a csontik undorító, hemzsegő tömegét, mely szinte megrészegíti a leánykát. Bele is csap, puszta kézzel zúz össze 3-4000 darab növendék legyet, magára szabadítva ezáltal 1-2 milliárd vírushordozó kórokozót. A nej és az anyós egyszerre esnek neki a sokktól még kába, bamba embermaradványnak:"Persze, dugd egyből a szájába! Esetleg nem akarsz neki venni H1N1-gyel fertőzött rántott csirkemellett?".."öö, nem, nem, bocsánat", hebegi, majd észreveszi, hoyg immáron a nagyobbik tépte le róla félig a melegítőt, mivel pecázni akar. Melegség, büszkeség, öröm önti el a szívét. "Már csak a kempot kell megszerettetnem vele" gondolja, majd eleget téve fia "Apa, tegyél rá piros kiskígyót" kérésének, felrak egy piros csontit a horogra. A lelkes, ámde kezdő gyermek, mint kocsis az ostorral, csap a víz felé és...KAPÁS!! Igaz, a parton, és igaz, apa kopasz tarkója az, de akkor is! KAPÁS! Hatalmas lendülettel tépi előre a horgot, ami, mivel megakadt apa tarkójában, a rántástól nem kijön, hanem szépen, sebészi pontossággal piros vonalat rajzol a kopasz fejen, tarkótól szemöldökig, majd a fizika törvényeinek engedelmeskedve enged. A férfi büszkeséggel vegye fájdalommal immáron ismét elenged egy pár könnycseppet, amik önnön hemoglobinjaival keveredve piros patakokként csorognak le arcán, miközben a mikrogengszter végre kiszabadítván a horgát, megtalálván vele a vizet, elkezd pecázni. "Az én fiam! " néz körbe büszkén, majd vissza a gyerekre, akinek épp akkor volt kapása a spiccen. Az eredmény:bot hátravág így először a spicc veri apát szemen, majd, hogy tökéletes legyen a vakság, a sneci, amit a kis ősgonosz valóban fogott! "nagyon ügyes vagy, büszke vagyok rád!" örül vakon, vérezve, könnyezve. Őrült erőfeszítéseket tesz, hoyg pusztán a hallására hagyatkozva elkapja a lengedező horgot, amin a hal van, mert természetesen sem a fia, sem a nej-anyós páros nem hajéandó másra, csak sikoltozva menekülni a kb 0,5 dkg súlyú, halálra rémült, max 14 cm-es hal elől.EZ sikerül is. Megszelidíti mind a halat, mind a botot tartó, az izgatottságtól immáron egy kanos rozsomákra hasonlító törpét, amjd elmagyarázza neki, hoyg apró mozdulatokkal, ügyesen dobjon be, rántson be. És MŰKÖDIK!!! A kis Diablo ráérez. Egymás után húzza ki a sneciket. Igen ám, de ekkor sikítás hasítja ketté a tó és a környező fák békéjét. Nem ám az afféle horrofilmek-beli, rettegő sikítás, hanem egy 2 éves, 12 kg-os, a saját mindenhatóságával tisztában lévő kislány figyelemfelkeltő sikítása ez. Az van kérem, hogy ő is jogot formál a horgászatra. Beleegyezést nem kérve, nem igényelve megy, mint egy távirányításos tank, ami, megérezvén,. hoyg itt a skynet ideje, önálló életre kelt és kitépi bátyja kezéből a botot, hogy majd ő. ENnek eredményeképpen a damil végén lévő iszonyatosan kicsi és iszonyatosan hegyes horog felváltva lebeg a báty és az apa szeme előtt 10-12 mm távolságra. Mindkét hímnemű megbűvölten nézi, mint egyszeri mongúz a támadó királykobrát, tudván, hogy itt most élet-halál harc következik. Mindeközben a kis királylány édesdeden kacag, élvezvén azt, hogy a bátyja és apja egy nagyon öreg nő félelemsikolyait préselik ki magukból, akárhányszor csak ő megmozdul! Anya vet véget a mókának, kiszabadítva a kis antikrisztus kezéből a botot. És itt elszabadul a pokol. A kicsi legörbült szájjal, gyomorból üvölt, apa szerint ilyenkor az alvilág urait hívja, mert másnak ilyen hangja nem lehet! Megfogja a botot, valamint a damil végén lévő horgot is rögzíti és így adja oda a törpe humánszirénának, amitől az abbahagyja a bőgést, és angyali mosollyal bedobja a vízbe...az egészet...botostul...a felnőtt összeomlik, de sok ideje nincs az önsajnálatra, magzatpózban, a hüvelykujját szopva, mert már hallja is:"DORINAAAA"Az az ééén botom!" ..közben a bot lebeg a vízen, nincs mese, ki kell halászni valahogy...gumicsizma le, nadrágszár fel és irány a hideg víz.Nem, nem hideg.,...egy gleccser táplálta patak ehhez képest finn szauna. Könnyezve áll a vízben, pecázgatja egyik bottal a másikat, miközben hallgatja, ahogy a két kis köcsög, immáron teljes egyetértésben, azon kacagnak, hogy "Nézd, apa úgy remeg, mint amikor a lávalámpát próbálta megjavítani és szikrák jöttek a kezéből". Végül sikerül  visszaszerezni a botot, boldoggá téve ezáltal mindenkit, még saját magát is. Pecázni nem sikerült, de ahogy nézi a két kis boldog, nevetéstől, széltől, jó levegőtől kipirult fikásorrú szörnyeteget, ahogy számolják a vödörben tárolt megfogott sneciket, arra gondol:"Ki a faszt érdekel? Nézd őket és örülj neki, hogy vannak!"...most én mondom:Ez egy jó nap volt.

Hazaért végre. Az orkmakettek egyenként rohannak elé, illetve bele, a nagyobbik a hasfalát, a kisebbik mindkét heréjét zúzva össze. Persze, ő állja, hisz reményei szerint lesz két-három perce a némán zokogásra, amikor is a kis mocskok berohannak a szobákba, hogy ki-ki megmutassa új szerzeményét. Így is történik. Kizokogja magát, majd hihetetlenül örvendezik egyet azon, hogy a nagyobbik a kukoricapufit fél cm-ről képes beleejteni a versenymedence méretűre nyitott szájába, majd eufórikus állapotban hallgatja, ahogy a kisebbik 69124366754-szer elmondja:"cica-gobba". A megpróbáltatásoknak nincs vége. A kis angyalok törnek-zúznak, a visszavonuló német hadsereg nem volt képes ilyen kárt okozni az akkori Szovjetuniónak, amit ezek ketten művelnek. A büszke apa bágyadt, kinderidióta mosollyal az arcán nézi, ahogy tündéri gyermekei át meg át cikáznak a szobán, el nem mulasztva jó nagyot dobbantani az ő lábán, amitől időről-időre elmorzsol egy fájdalomkönycseppet. A kisdedek eközben folytatják áldásos tevékenységüket:pólót filctollaznak össze, akkurátusan belekenik a sütit a szőnyegbe, összevesznek, ami folytán kialakul némi ketrecharc, majd, minderről megfeledkezvén célba veszik az ebet, aki melankólikus nyugalommal tűri, amint a kisebbik humánbizsuként csügg a fülén, a nagyobbik pedig fejhangon bömböl közvetlenül a hallójárataiba, hogy "Sörmen, miért nem repülsz?". Miután megunják a borjúnyi kutya vegzálását, ásítozás veszi kezdetét. Az atya reménykedve nézi, s titkon ilyen gondolatok szaladnak át a fején:"Ásíts csak, irány az ágy! Hol is van a pálesz? Talán egy-két csepp elég lesz a kenyérre, elvégre az gyógyszer, csak meggyorsítja a folyamatot!", aztán elhessegeti a gondolatot és tovább vár. Rosszul teszi. Később eszébe jut, hogy már az ásítás pillanatában intravénásan kellett volna bekötni azt a pálinkát a kis gnómokba! Ugyanis a fiúgyermek, mely abban a pillanatban inkább hasonlít egy rozsomák és egy démon szerelemgyermekére, semmint egy kisemberre, benyögi:"Apa, nézzünk mesét!". A férfi összeborzad "Könyörgöm, ne a Hófehérkét, könyörgöm! Nincs kedvem másfél óra agyvájó nyivákoláshoz, debil beszélgetéshez nyálas kismadarakkal, valamint a hét törpéhez, akik olyanok, mint egy frissen szabadonengedett, perverz, kannibál hippikommuna!" "Apa, nagyon jó ötletem van! Nézzük a Hófehérkét!!". Öszseroskad, tagjaiból kiszalad az erő. Állkapcsával valamint hernyózó mozgással elhúzza magát a tv-hez és bekapcsolja, hogy kezdetét vegye 80 perces élveboncolás. Hófehérke énekel, majd menekül a fakrokodilok elől, végül kiköt a kreténházban. Ismét énekel. Apa ezen a ponton megtanulja teljesen kizárni a külvilágot, kint hagyva a vernyogást, a nagyon értelmetlen kérdéseket("Apa, a Hófehérke miért hó?"). Épp boldogan merül a semmibe, amikor is megérkezik a tényező, akit majdnem elfelejtett. A kis energiavámpír!!! Elemi erővel vágja bele az apró térdeit a mit sem sejtő, nyugodtan, minden izmát elengedve relaxáló férfi hasfalába, amitől az úgy érzi, hogy kövér Bertával lőtték közvetlen közelről hasba, ami által legalább egy 30 cm átmérőjű lyuk keletkezett a hasfalán. Pániktól vezérelve odakap és már visítana, hogy őt hamvasszák, nem akar földben rohadni, amikor észleli, hoyg nincs gond.Igenám, de ekkor realizálja, hogy kb 2 perce viszont levegőhöz nem jutott és immáron fulladozik. közben a kis arctámadó kacagva, viháncolva, élvezve apa agonizálását, mászkál, ugrál az elnyűtt testen. Egy pillanatra, utolsó erejével megfékezi a mikrotornádót és levegőhöz jut. De a leendő férfiszívtörő nem elégszik meg ennyivel, elhatározza, hogy apa száján bejut a beleibe, feltérképezni, mi is van ott! Megkezdi ezirányú tevékenységét, mégpedig a felnőtt szájának két kézzel való széthúzásával. Miközben ezen ügyködik, a többi inger is újra eléri a fertelmes bőrben lévő apát. Hófehérke nyivákol, a törpék kreténkednek, nyálas madárkák segítenek főzni, hülye kérdések("Apa, a madár azért sózza meg a farkát, mert a hófehérke megfőzi a madarat? De akkor miért repül oda hozzá? Az jó neki, ha megfőzik?"). És a felnőtt könnyezve, szétfeszített szájjal próbál válaszolni, miközben a gnómkommandó lányabbik tagja meg komolyan eltökélte, hogy az éjszakát apjában tölti. Iszonyatos erőfeszítéssel lefogja, ámde küzdelem közben olyan, mintha a kis rohadék még növesztene legalább 3-4 kart és 5-6 lábat, amikkel mind-mind a lágyabb pontjait támadja. Sikerül megfékezni és 3,5 km-nyi ragasztószalaggal rögzíti az ellent a pelenkázójához, ahol még másfél óra elkeseredett küzdelem árán sikerül átöltöztetnie a pizsijébe. A rózsaszín hacukában a kis sátán úgy néz ki, mint egy zabálnivaló tündérke, és csak ő, az apja tudja, hogy a mosoly mögött ott van a világ összes rondasága. Remegve felemeli, mire újraéled a gonosz! Előkerül a titkos fegyver, a cumi! Ettől, mintha kivették volna belőle az elemeket, elernyed. Berakja az ágyba, még ki sem ér a szobából, a kis szörny már alszik. Már csak a nagyobb, már kommunikációképes van hátra. Kimegy a szobába, ahol az, a mesébe belemerülve, bambán mered a tv-re. Hálistennek, már csak percek van hátra, a tökéletesen fésült, állandó idült vigyorral rendelkező királyfi megmenti a loknis hófehérkét, amitől az dalra fakad ismét, majd lassan az egész kib.szott erdő velük énekel, nyálasmadarastul, törpéstűl, mókusostúl. Iszonyú. Mese vége, mindenki heppi! Irány az ágy. Bebújik a pizsibe, nála is kb 2,3 mp az alvás. A meggyötört apa elindul kifelé, de az ajtóban visszafordul, hallgatja a kis szülőkínzók békés lélegzését és ismét rájön, hoyg enélkül a 2-3 órás élveboncolás nélkül még meggyötörtebb lenne.

"Vasárnap van, lecsó-nap!" - gondolja az apa derűsen.  Az idő gyönyörű, napsütéses. Kertben a 70 kg-os bullmasztiff őrzi a házat(döglik az oldalán, és úgy horkol, mintha oroszlánok egy falkája várná a bátor gondozótól az aznapi hamit), a két törperém épp összevesznek valamin, amiért mindkettő hisztizik. A kisebbik földhöz veri magát, ami akkora rengésekkel jár, hogy a szomszédok remegő kézzel kirohannak a házakból, némelyiknél mobiltelefon, van, aki habos testtel, törölközőt maga köré kerítve sikítófrászosan hívja a katasztrófavédelmet. A katasztrófahatást erősíti szintén a kisebbik légvédelmi szirána hangját megszégyenítő bömbölése is, miközben a nagyobbik, immáron kevésbé démon-szerű tekintettel(mivel szívódik fel a műtét utáni bevérzés a szeméből), elégedett fejjel nézi húga vergődését, majd, büszkén elvonul az aznapi zsákmánnyal, egy szélforgóval. Egyszóval, a szokásos vasárnap délelőtt, semmi különös. Elkezdi a hozzávalók aprítgatását, csapva némi zajt ezáltal, ami nem lenne számottevő hiba, de, mivel az emberevőknek hihetetlenül kifinomult lokátoruk van, így egyből lebukik. Az előbb még oly édes, bamba mosoly eltűnik arcáról, helyét a rettegés búsómaszk-szerű fintora veszi át, ahogy látja, hogy a kisdedek a konyha felé fordulnak, mint ahogy a cápa érzi meg vérző áldozatát a vízben. lélegzetét visszafojtva merevedik mozdulatlanságba, hátha mégnem késő. De sajnos az....beözönlenek a konyhába "Apa, én pucolom a hagymát, jó? és képzeld, amikor elkezd forogni a szélforgó, akkor oda kell adni nekem, mert különben jönnek a rendőrök", valamint"Apa! Apa? Tütü, vavaú, mama" sivításokkal, kérdésekkel, amikkel azt fejezik ki, hogy ők bizony most itt lecsót fognak főzni apával, amiről apa tudja, hogy mocskos nagy pusztítás lesz a vége. "Jó, Dávid, pucolhatsz hagymát és figyelem a szélforgót, ha forog, kirohanok és odaadom, ne jöjjenek a rendőrök!", mondja csüggedten, majd, hogy a kisebbik kereplő is elhallgasson egy pillanatra, őt is megnyugtatja:"Igen, apa vagyok és nem, a  kutyus nem autóval jött". Elkezdődik a szertartás. Mivel, a kisebbek, akik erősebbek, dominánsabbak és határozottabbak, mint a felnőtt, elfoglalják a két méter hosszú konyhapult teljes egészét, így az atya kiszorul egy, a kávéfőző és a mikro közti, uszkve 10-12 cm széles sávra. Itt molyolgat, paprikát vág(erőset is egy keveset, mert az kell a lecsóba), majd a maradékot félreteszi. Közben a kis motollák tépik, szaggatják a lilahagyma héját, elképesztő mennyiségű szemetet kreálva ezáltal, melynek természetesen igen kis hányada landol a szemetesben. Ebben a békés idillben telik el egy-másfél óra, majd 3 köbméter szemét és 14 kg megtisztított lilahagyma után a felnőtt végre odafér, hogy el tudja kezdeni az érdemi munkát, a hagymapucolást. Igen ám, de csak a nagyobbik unta meg a segítséget, a kisebbik gonosz ott téblábol és élvezettel nézi, ahogy apa látása lassan, de biztosan elhomályosul. Nem, nem a meghatottságtól, hisz viszonylag kevéssé megható, ahogy 12 kilónyi gonoszság, apa könnyzáporát kihasználva, különféle használati tárgyakat rak az útba, úgymint, doboz tej, villa, babakocsi. Az pedig még kevéssé szívhezszóló, hogy, miután a szülő mindezekbe heves káromkodások közepette belelépett, a kis szeme fénye, az angyalka úgy röhög, hogy alig kap levegőt. Szipogva, bőgve, halkan anyázva befejezi a hagyma aprítását, majd felfigyel valamire! Csend van!! Atyaúristen, mi történt? Páni félelem lesz úrrá rajta, mi van a gyerekkel?? Igen ám, de hoyg ezt megtudja, vissza kéne nyernie a látását, ami a percenként 27 literes könnyáradat mögül nem olyan egyszerű. Egyszer csak sikerül, és látja a kis boldogságot, ahogy nyújtja felé tündéri kezeit, némán kérlelve:"Apa, vegyél fel!"..."Istenem, hát csak szeret!" - gondolja meghatva és karjaiba zárja a kislányt, úgy gondolván, ennél boldogabb már nem lehet!  A kislány felé nyújtja aranyos, dundi, puszilni- zabálnivaló kis kacsóit és megsimogatja vele az arcát! Földöntúli boldogság, eufórikus megnyugvás lesz úrrá felnőtt szívén. Egészen 1,2 másodpercig, amikor is a jó magyar zöld hegyes erős, amit a kis démon szétmancsolt, savként kezdi marni az arcát, a szemét, mindenét. EKkor látja, hogy nem angyali bögyörőkezecskék azok, hanem egy világelpusztító démon karmokban végződő mancsai. Sikoltva hőköl hátrva, ismét teljesen vakon. Annyi ereje még van, hogy letegye a változatosság kedvéért ismét hangosan fuldokolva röhögő gyermekét a földre, majd magzatpózba kuporodván üvöltve zokog egyet. Megpróbálja égő szemeit hozzányomni a hűs konyhacsempéhez, de sajnos, a genetika, úgy mint orr, homlok, egyszerűen nem engedik, hogy a csupasz szemgolyóit tapadókorongként rászippantsa a kőzetre.Taktikát vált, feláll és tapogatózva, bőgve keresi a fürdőszobát Megtalálja, vakon, szánalmasan, arcán takony-nyál-könny keverékével behajtogatja magát a kézmosó alá, és nyüszítve folyatja a szemébe a hideg vizet, uszkve két órán keresztül. miután újra lát, lánya már bűntudattal a szemében várja a konyhában és nyújtja felé megint kis kezeit! Neeeem, ennek még egyszer nem dől be, hiába az angyali arc, a bűnbánó, huncut mosoly. Már tudja, hogy a tökéletesen ártalmatlan, pufók, zsabós-habos külső mögött olyan belső lakozik, ami láttán még Lucifer is zokogva takarná el szemét. iszonyodva hátrál, kezeit védelmezőn maga elé tartván, miközben a rémtörpe "APA, APA!" kiáltással viháncolva üldözi! Az áldozat fél, retteg, szűkölve menekül,de ezt így nem lehet örökké. Félelemtől megbénulva enged a terrornak, és felemeli a a 12 kilós gyilkost. Ezúttal a várt hatás elmarad, a kölök tényleg csak bűnbánatból kéredzkedett fel, nincs paprika a szembe, aljas rúgás lentre, mely pont annyira pöccinti össze a golyókat, hoyg azok tiki-takizva teljesen cselekvésképtelenné tegyék az apát. Kicsit megnyugodva, de még mindig azért valami alattomos csapástól tartva befejezi a kaja elkészítését, majd boldogan nézi, ahogy a hétfői "ebédre lecsó" álmai elillannak, mivel mint hiénafalka a dögre, úgy csap le a kétszemélyes sáskaraj a ételre.

Reggel hat, csörög az ébresztő, noha, szabadságon van. Nem is érti, de rutinszerűen elkezdi a napot. Kávéfőzés, félelem a kisdedektől, ninja-mód. Kávé kész, sehol egy törpekannibál. Mi a bráner van? Ekkor beugrik. A kisebbik lent van anyósnál(juhééé, van isten), a nagyobbikat ma műtik(sztornó, gecire nincs isten). Felhörpinti a kávéját, elmormol egy megszűrt "kurvaanyád"-at, mer trohadt forró volt. Dagadt nyelvvel, rettegve oson be a nagyobbikhoz, hogy ébressze. Sikerül. Felébred a család alfahímje. Ő maga, jó omegához méltón összehúzza magát és oldalogna el, ámde csoda történik! A főterror jókedvű! Ezen felbátorodva tárt karokkal közeledik felé, fején idült, idióta vigyor, talán, most az egyszer kap egy kis szeretetet, alázás nélkül!!! "Dávid, szeretlek!", mondja a kisdedek ártatlanságával és naivitásával, mire a válasz, olyan mosoly kíséretében, amiért a Sebhelyes Arcú sírva könyörögne:"Kész már a mézes tejem?????" . "Tudtam, nincs isten, hát csak a fiam, mit reméltem?", gondolja, s kullog vissza a konyhába, hoyg megcsinálja a mézes tejet. A kis minisztálin megissza, ettől valamivel jobb kedve lesz, ami annyit jelent, hogy apa meghúzhatja a tépőzárakat a cipőjén. Az apa ezt boldogan teljesíti, tudván, ennél nagyobb "szeretetviharban" ma már nem lesz része.

Irány a kórház. Anyázás a forgalomban, a felnőtt fejében többször fordul meg a "kibelezlek", "szétb.szom az arcodat, gennyedék patkány" és a "most kiszállok és beleb.szok a fejébe olyat, hogy még az unokája is megreped" szófordulat, mint egy református+evangélikus nászmisén az "Elmondok még egy történetet" frázis.

Sebaj, megérkeznek. Irány a 2. emelet, majd a földszint, majd megint a második emelet, megint a földszint és ezt így tovább, kábé végtelenszer. Nem baj, örvendezik, hisz lépcsőn megy, 34 985 123 lépcsőfoknál abbahagyja a számolást, mert ma nem kell edzenie! 14 kilóval később a kis Szarumán végre megkapja az ágyát. "Nézd, apa, kutyusos pizsama!", örvendezik, mit sem sejtve az előtte és szülei előtt álló megpróbáltatásokról. Felveszi, alig másfél-két órás kézitusa árán, de sikerül. Jön a nővérke, aki első látásra egy pitbull és egy viziló szerelemgyermeke. "Maga az apuka?" rivall rá, ezáltal egy lábon épphogy kihordható szívrohamot okozva. "igen, én" válaszolja szipogva.

"jöjjenek velem, Dávidka megkapja a nyugtatót", mondja, mindezt oly nyugtató hangon, ahogy a MEgadeth énekli el a Symphony of destruction-t. Követik, a kisded viháncolva, apuka letaglózva. A gyermek kap mindenfélét, amitől bolondra vidámodik és amiitől apuka elkezd töprengeni azon, lévén, elég alacsony hozzá, hogy megborotválkozik, majd beül ő is a rendelőbe, ahol ezt a frankó anyagot osztják és kér egy-két adagot ő is. Miért is ne járna neki is egy kis adag boldogság, nem igaz?

De nem teszi. Várnak, a kis diktátor egyre vidámabb/bambább, majd harsan a vizibull hangja:"OK, vihetik a műtőbe". Felnyalábolja  a gyermeket, aki immáron épp mókusnak képzeli magát é sigyekszik apa fején,konkrétan az orrlukában tanyát verni. Némi küzdelem árán ezt elhárítja az atya és méltóságát majdnem megőrizve megy tovább a műtő bejárata felé, ahol átadja vérét egy műtőssegédnek. A várakozás nagyon lassú percei következnek, majd ismét feltárul az ajtó és ott van a törpedémon, félig öntudatlanul. Soha nem láttamég így, meg is rökönyödik. Mi ez? A fia nem röhögi ki, nem dumál hozzá, nem harap belé, nem alázza meg, csak lóg, ernyedten. Átveszi a másik férfitól, aggódón, féltőn. Magához szorítja és irány a kórházi szoba. Most jön a fekete leves. Megy ki a kis mocsokból az altató, ami kb megharmincszorozza az erejét. Hosszú földharc következik, ahol apa áll vesztésre "Mi a fasz? Ő 23 kiló, én 84!" gondolja és gyönyörű manőverrel épp elkezdene egy karfeszítést, ezáltal kopogtatva az ellent, aki jelen esetben a saját fia. Ámde észbekap."Higgadjál csak azt akadályozd meg, hogy a kanült kitépje, vagy leszedje a kötést a szeméről!" ez sikerül is, noha, közben nem egyszer gondol arra, hogy papot hív a fiához, hisz ilyen hangokat csak Regantől hallott, az Ördögűző című, méltán híres filmben, amitől, nem szégyen, nem egyszer fossa össze a gatyáját. Végül a kisgyermek lehiggad, elalszik. Az unalom órái következnek, majd, egy áldott hang, a délutánso nővér, aki leginkább egy uhu és egy vizitulok hibridjének tűnik(hol vannak a nagymellű, pornós nővérkék) közli, hogy"na, kivehetjük a kanült, és irány haza!". Itt az érett felnőtt, kétgyermekes apa egy-két percre elájul, míg négyéves gyermeke édes kacajjal nézi, ahogy a kihúzott, kábé hatvan cm hosszú tű helyén támadt lukon fröccsen belőle a vér. Fellocsolják(és itt előkerülnek a pornós nővérkék, akik körbeállják és röhögnek rajta), feláll és felöltözteti a kis szarost. A gyermek nézi, majd így szól:"Apa, ez egy jó nap volt!". Apa felszedi az állát a földről s ezt kérdezi a fiától"Jó nap? Dávid, hát megműtöttek, öntudatlanul üvöltöttél, fájt a kanül. Hogy lehetne ez jó nap?" "Hát úgy, hogy egész nap velem voltál"...és itt elbőgtem magam, nem tagadom

Hazaért, kiszáll az autóból, bezárja és belép a kertbe. Egyből meglátja, hogy a kutyája halálos veszélyben forog, noha az állat akkora, mint egy elefánt. Ő jómaga, noha tizenéve a harcművészetek rajongója és gyakorolja is, egy nyikkanást nem tudott kisajtolni belőle, amikro fegyelmezni próbálta. Most mégis páni félelem szorítja össze a szívét, mert látja, hogy az eb, mely bamba, mint egy szopósmalac, szelíd, mint a bárány és süket, mint az ágyú, konkrétan életveszélyben van. ÉLetveszélyben, hisz észrevette az a mini humánhiúz, akit Dorinának hívnak és légvédelmi szirénákat megszégyenító "Vú-Vúúúúúú" kiáltással iramodik felé. Az apa tanácstalan. Próbálja lesprintelni a kis vérivót? Akkor megint jön a hiszti, ő lesz a nagy és gonosz felnőtt és nézheti órákig a lebigyesztett ajakkal, hatalmas, könnyes szemekkel rámeredő babaarcot, amiről tisztán és félreérthetetlenül ennyi olvasható le:"Te köcsög!". Vagy üvöltsön az állatra, hoyg ébredjen fel, hátha sikerül idejében feltápászkodnia és elkerülni a végzetét? Nem lehet, hát süket. Azt nem hallaná,elmasíroztatnának mellette egy rinocérosz-csordát. Avagy, uccsó lehetőségként, hozzávághat egy követ szintén a szerencsétlen ebhez, fájdalmat, de menekülést is nyújtva ezáltal neki. Némán, teljes pánikban, döntésképtelenül fut egy helyben egy pár másodpercig, hol a kutya felé, hol a kő irányában pattogva.Ismét odanéz, ahol az imént még a törpeszörny volt, és rájön, hoyg elkésett. Tehetetlenül nézi, ahogy a mit sem sejtő, édesdeden alvó kutyához a cunami sebességével száguldó kislány odaér, majd ráveti magát. Szinte hallja, ahogy roppannak a bordák, reped a tüdő és már vizionálja, ahogy ezt a rohadt nagy kutyát el kell ásnia hátul a kertben, mivel a Dorina nevű ágyúgolyó egyszer s mindenkorra kivégezte. De nem, semmi  ilyesmi nem történik. Az eb csak felnéz bambán, majd egyetlen nyelvcsapással eltünteti a kicsilány teljes fejét. Mire újra előbukkan az angyali arc a nyelv alól, teljes vigyorban, a kutyanyál lassan, undorítóan csorog le mindenhol. A felnőtt fellélegzik, innentől nem lehet baj. Tévedett. A kutyának füle van és ezt a T(örpe)-1000-es egyből észreveszi. "Menekülj" - kiáltja ismét a férfi, de a kutya nem hallja, a már fent említett süketség miatt. Ámde, ekkorra magától is ráébred a veszélyre, de későn. Ráemeli elgyötört tekintetét a gazdájára, a két fülébe kapaszkodva ott tarzanozik rajta az immár öntudatra ébredt kisterminátor, és szemiből tisztán kiolvasható:"Miért? Mi ez? Nem lehet nyugodt öregkorom? És miért tűröm, sőt szeretem ezt?". A gazda visszanéz és az ő arcán  látszik a válasz:"Azért öreg, mert szereted őket, mindennél jobban. Ezért tartozunk össze.".

40 éves leszek. Ez nem is lenne gond. Csakhogy elkezdtem töprengeni a jövőn. Hogy a két törpeterminátor felnő és kirepül a családi fészekből. Erre a gondolatra egy másfél órás, önfeledt, általam örömtáncnak, mások által idióta vonaglásnak nevezett valami következett. Addig alszok, amíg akarok! Nem arra kelek, hogy egy gonosz kis rozsomák csap rá vigyorogva a heréimre reggel, majd mászik be közénk az ágyba, rombolva álmot, vesét, belső szerveket, mindezt olyan édesen mosolyogva, hogy ahhoz képest egy gombolyaggal játszó kiscica horrorjelenet egy durva slash filmben. Nem nyúlják le többet kis mocskos éhenkórászok a reggelimet, a kávémat úgy tudom meginni, hoyg közben nem kell mézes tejet csinálnom a nagyobbik kis köcsögnek, miközben a kisebbik üvöltve követeli, hogy ő is azonnal kér tejet, ámde, mikor pánikban odaadom neki, kortyol kettőt, majd méla, lenéző undorral magára önti az egészet. Majd a későbbiekben, noha arról még egyelőre sejtelmem sincs, nem kell majd aggódnom a lányom barátja, a fiam barátnője miatt. Szabad leszek! Oda megyünk, ahova akarunk, nem kell töprengeni, hogy vajon kinek van még elég vér a pucájában ahhoz, hoyg ezt a két minihitlert elvállalja mondjuk egy hosszú hétvége idejére. És itt megálltam. Igen ám, de mi van, ha valami végtelenül és undorítóan perverz módon én igenis arra akarok ébredni, hoyg sutyerák törpék a lehetetlenül kicsi öklöcskéikkel összezúzzák a tojásaimat, ha örülök, mikor látom, hogy tényleg ízlik nekik az apától lenyúlt kaja, ha semmire nem cserélném el azt, hogy reggel, miközben nyöszörgök a széttört bordám, összezúzott vesém miatt, a lányom meg a fiam odabújnak hozzám, majd egymást ütve-verve visítva elhúznak a vérbe, immáron azt kiutatva, hoyg hol idézhetnek elő helyrehozhatatlan károkat? Nagyon furcsa, aggasztó érzés. Most itt vannak, olyan természetesen, ahogy lélegzek. És olyan természetesen adva ezáltal célt az életemnek(mégpedig, hogy az ő életüket varázsoljam jobbá, tökéletessé), mint ahogy az ég kék. Mert ezért élek. Ezért dolgozok, egyfolytában, ezért edzek egyre többet , egyre keményebben, hogy egészséges maradjak, hogy minél tovább tudjam szolgálni ezt a célt. De mi van, ha  a cél megszűnik és  a saját lábukra állnak? Nem félek attól, hogy onnantól nem lesz célom, de megszűnik valami. Valami, ami addig a legfontosabb volt az életben. A szeretet megmarad, ez tény. Viszont, nem lesz ott az, hoyg menjek, akkor is, ha leszakad a lábam, akkor is, ha valami betegség akar legyőzni, mindig, egyfolytában menni kell. Ekkor már majdnem bőgtem. Persze, ezt nem mutattam ki, mert akkor oda lenne a kőkemény törp imidzsem, aki egyenes ágú leszármazottja a valaha élt legkeményebb törpnek, Gimlinek. És ekkor eszembe jutott és újra minden a helyére került:hát, akkor majd nagypapa leszek!