Elhanyagoltam, illetve, nem tudtam időt szakítani a blogra. Igyekszem ezentúl. Most sajnos egy olyan esemény miatt ragadtam billentyűzetet, ami miatt még most sem térek magamhoz.

Mindenkit figyelmeztetek, nem lesz humor, nem lesznek szóvirágok, vicces sztorik a két kis szarosról.

Ma(2015.09.04) megbeszéltük jóbarátokkal, hogy megiszunk munka után egy sört/fröccsöt. Jómagam 4-es metroval mentem a Keletiig, ahol is átszálltam a 2-esre, tovább az Örsig, de nem is ez a lényeg. Ahogy mentem a kettes felé, láttam, hogy "balhé" vann. Mindenki rohangált, sikoltozott.

Odamentem, hogy megnézzem, mi van és...nem tudom. Az "elborzadás","elszörnyedés", "undorodás" semmit nem adnak vissza abból, amit éreztem

Ultrák dobálták a menekülteket/bevándorlókat, mindegy hogy nevezzük őket, petárdával és két literes ásványvizes palackokkal, amik teli voltak. A palackok, petárdák ott robbantak szét a menekjültek sátrainá. Volt ott kisgyerek, nő, idős, fiatal. Nem hittem a szememnek. Néztem a káoszt és az jutott eszembe, hogy Petőfi, akire ezek a nagymagyar, szkíta, MAG-népe, zsidózó, faszej köcsögök oly sokszor hivatkoznak, ezt látná, akkor iszonyatosan gyorsan papírokat hamisítana és John Smith néven élne tovább, mondjuk az USA-ban, mint forgatókönyvíró. Felnőtt emberek CSALÁDOKAT támadnak, úgy, hogy csak a hihetetlen szerencsén múlt, hogy nem sérüt meg senki. Egy 2 literes palack tőlem kb 5 méterre robbant szét, gyereksírás és női sikoly kíséretében. Iszonyatos az érzés, ami még most is él bennem. Iszonyatos a tehetetlen düh, amit ezek iránt a férgek iránt érzek, akik nem tudják a himnuszt, azt sem tudják, mi az a család, nem érdekli őket semmi, csak a pusztítás. Csak remélni tudom, hoyg nincs köztük családapa. Nincs köztük olyan, akinek gyermeke van és akinek a gyűlölködés helyett az lenne a dolga, hogy mindent megtegyen a családja biztonságáért. Remélem, hogy csak megkeseredett, ostoba, megvezetett fehérjetornyok ezek, akiket igazából ki kéne vágni minden társadalom testéből, mint a furunkulust és kész. Ha nem így van, akkor...nem tudom...akkor egyszerűen nem tudom felfogni, hogy hogy lehet bárki(köztük én is) büszke arra, hogy magyar. Úgy gondolom, olvasott, művelt ember vagyok, de nem tudom leírni a bennem tomboló érzéseket. Csak álltam ott, néztem ezt a poklot, amiben vér nem folyt és amiben az anyák sikoltva védték gyermekeiket.

Úgyhogy, ultrák, nagymagyarok, szkítál, MAG-népe és mindenki, aki többnek tekinti magát a másiknál:kapjátok be a faszomat! Rohadjatok meg! Nem is! Kívánom, hogy érezzétek, amit a menekültek éreznek, amikor veszélyben van a családjuk miattatok.

Hazaértem. Nyakamba ugrott a két kis majom. "Apa, de jó, hogy itt vagy"... Erre szavak nincsenek. És ezt az örömöt veszi el a sok tetves, sutyerák féreg ezektől a szerencsétlenektől, akik csak át akarnak menni az országunkon, basszátok meg!

nem vagyunk nagymagyarok. Nem vagyunk Árpád, István, Géza népe. Emberek vagyunk és eszerint kéne cselekednünk. Nem vagyunk jobbak senkinél, nem vagyunk senki felett állók. Emberek vagyunk, családdal, gyermekkel és a késztetéssel, hoyg megvédjük azt, amit a legjobban szeretünk. És ez nem a föld, nem a haza, nem az eszmék, nem mindenféle kézzelfoghatatlan szar, amire ráfoghatjuk, hogy gyűlölünk! Amit legjobban szeretünk, az a családunk! Apánk,anyánk, testvérünk, párunk, gyermekünk! Mi a faszt nem lehet ezen megérteni, basszátok meg???? Ugyanígy működnek azok a szerencsétlenek, akik a Keleti aluljárójában, a gyermekükkel sátorban laknak!!! Senki nem szereti ezt az állapotot, de hagyjuk békén őket!

El vagyok keseredve. Annyira, hogy eddig nem fordult meg a fejemben igazán komolyan, hogy kiviszem a családot külföldre, de most már keresem a lehetőséget, úgy. hogy jól keresek itthon. UNdorodom ettől az országtól, ettől a néptől, ami közpénzen gyűlöletkampányt indít, ami a származás alapján mindenki fölé emeli magát. Úgy mondom ezt, hogy magyar vagyok, tősgyökeres. És úgy, hogy legszívesebben bőgnék.

És még egy. Ahogy néztem az ultra nagymagyarokat, ahogy veszélyeztetik családok életét, mellettem két kis tizenéves takony arról beszélt, hoyg milyen jó lenne, ha az egyik menekült, aki fent állt a korláton, kb 10 méteres magasságban, leesne, odafordultam hozzá:"NIncs gyereked, igaz? - Nincs, és? - Öcséd, hugod van? - Igen! - Akkor képzeld el, hogy ő áll ott apáddal!"...Nem tudott megszólalni, eltakarodott a barátjával együtt. Nem voltam büszke magamra.