40 éves leszek. Ez nem is lenne gond. Csakhogy elkezdtem töprengeni a jövőn. Hogy a két törpeterminátor felnő és kirepül a családi fészekből. Erre a gondolatra egy másfél órás, önfeledt, általam örömtáncnak, mások által idióta vonaglásnak nevezett valami következett. Addig alszok, amíg akarok! Nem arra kelek, hogy egy gonosz kis rozsomák csap rá vigyorogva a heréimre reggel, majd mászik be közénk az ágyba, rombolva álmot, vesét, belső szerveket, mindezt olyan édesen mosolyogva, hogy ahhoz képest egy gombolyaggal játszó kiscica horrorjelenet egy durva slash filmben. Nem nyúlják le többet kis mocskos éhenkórászok a reggelimet, a kávémat úgy tudom meginni, hoyg közben nem kell mézes tejet csinálnom a nagyobbik kis köcsögnek, miközben a kisebbik üvöltve követeli, hogy ő is azonnal kér tejet, ámde, mikor pánikban odaadom neki, kortyol kettőt, majd méla, lenéző undorral magára önti az egészet. Majd a későbbiekben, noha arról még egyelőre sejtelmem sincs, nem kell majd aggódnom a lányom barátja, a fiam barátnője miatt. Szabad leszek! Oda megyünk, ahova akarunk, nem kell töprengeni, hogy vajon kinek van még elég vér a pucájában ahhoz, hoyg ezt a két minihitlert elvállalja mondjuk egy hosszú hétvége idejére. És itt megálltam. Igen ám, de mi van, ha valami végtelenül és undorítóan perverz módon én igenis arra akarok ébredni, hoyg sutyerák törpék a lehetetlenül kicsi öklöcskéikkel összezúzzák a tojásaimat, ha örülök, mikor látom, hogy tényleg ízlik nekik az apától lenyúlt kaja, ha semmire nem cserélném el azt, hogy reggel, miközben nyöszörgök a széttört bordám, összezúzott vesém miatt, a lányom meg a fiam odabújnak hozzám, majd egymást ütve-verve visítva elhúznak a vérbe, immáron azt kiutatva, hoyg hol idézhetnek elő helyrehozhatatlan károkat? Nagyon furcsa, aggasztó érzés. Most itt vannak, olyan természetesen, ahogy lélegzek. És olyan természetesen adva ezáltal célt az életemnek(mégpedig, hogy az ő életüket varázsoljam jobbá, tökéletessé), mint ahogy az ég kék. Mert ezért élek. Ezért dolgozok, egyfolytában, ezért edzek egyre többet , egyre keményebben, hogy egészséges maradjak, hogy minél tovább tudjam szolgálni ezt a célt. De mi van, ha  a cél megszűnik és  a saját lábukra állnak? Nem félek attól, hogy onnantól nem lesz célom, de megszűnik valami. Valami, ami addig a legfontosabb volt az életben. A szeretet megmarad, ez tény. Viszont, nem lesz ott az, hoyg menjek, akkor is, ha leszakad a lábam, akkor is, ha valami betegség akar legyőzni, mindig, egyfolytában menni kell. Ekkor már majdnem bőgtem. Persze, ezt nem mutattam ki, mert akkor oda lenne a kőkemény törp imidzsem, aki egyenes ágú leszármazottja a valaha élt legkeményebb törpnek, Gimlinek. És ekkor eszembe jutott és újra minden a helyére került:hát, akkor majd nagypapa leszek!