Tegnap villám csapott a házba, elment minden áram, a gyerekek, apa, anya és a kutya is megijedtek. Első riadalom over, apa, mint képzett villanyszerelő(azt sem tudja, mi a váltóáram, és az egyen áram közti különbség) indul, hogy majd ő. A gyerekek befogott füllel állnak, értetlenkedve. "Apa, nagyot durrant az ég?" - kérdezi a kisebbik domináns. "nagyot, biza, izgi volt, mi?"- kérdezi művidáman az apa, miközben igyekszik a bepisálás miatti foltot takargatni a bermudáján. "Igen" - vigyorog a kicsi, és a kezét lassan leveszi a füléről, attól tartva, hogy jön az újabb villám. Eközben a kutya, ami kb 73 kg(nem túlzás), apát, anyát, gyerekeket, falakat félrelökve iszkol be a nappaliba, gondolván, hogy ott nagyobb biztonságban lesz, több fal, kisebb dörrenés. Teljes a káosz. Apa, igyekezvén úrrá lenni a saját, a törpék, valamint a gólem-szerű eb pánikján, ide-oda kapkod. Esélytelen harcot vív a négylábúval, hogy kitessékelje a szobából, közben kérdésekre igyekszik választ adni:"Apa, berakod nekem a sárkány kettőt?", "Apa, mikor folytatod a trambulin összeszerelését?", "Apa, most akkor belecsapott a villám a házba?" és így tovább, vágeláthatatlanul. Végre elkezd derengeni a fény az alagút végén. Kérdéssek úgy ahogy megválaszolva, legnagyobb szégyenére és szomorúságára a felnőttnek, néha idegesen, rárivallva az ártatlanokra, akik, ha így folytatják, kb 3 év múlva igavonó sorba süllyesztik le őt, a kutyával test-test elleni küzdelmet folytatva, amit csak harcművész múltjának köszönhetően nyer meg, sikerül eljutni a kapcsolószekrényhez. Biztosítékok lecsapva, a ház viszont nem ég. Megkönnyebbülés, működik a tavaly felújított rendszer. Biztosítékok vissza, lámpák felgyulladnak, eufórikus érzés vesz erőt rajta, van remény.
Lassan körbemennek a lakáson, az eredmény:két tv, két set top box, egy erősítő, egy android médialejátszó, egy dune médialejátszó mínusz. Az apa összeroskad. Nem úhgy a kicsi! "Apa, van villany?" "Van, igen, kislányom, az van". "Juhúúúú, akkor rakd be nekem a Sárkány kettőt!". És ezen a ponton esik kétségbe a felnőtt igazán. Berakná ő, de nincs tv, nincs médialejátszó. És nem ez a baj, hanem hogy ott, akkor, abban a percben nem tudja teljesíteni a gyermek kívánságát. Ő és Anya mindent maguknak szereztek meg, nem volt lakás, amiben a szülők segítettek, nem volt autó, ami az ölükbe hullt. Tudja, mennyire keményen kell robotolni ahhoz, hogy el lehessen ezt ma érni saját erőből és ezt nem akarja a gyerekeinek. Ez nem jellemerősítő, hanem lélekölő robot. Ezen töprengve, valamint belenézve a lánya hihetetlen nagy, gyönyörű szemeibe, amiben az esdeklés mellett ott van az is, hogy "Gyerünk, Fater, menni fog!", egyszercsak mentő ötlete támad! A PC! Van hozzá monitor, a kütyük nem mentek tönkre, irány! És IGEN! Siker! Földöntúli boldogság árad el a cseppek arcán, ahogy beindul a mese:"Köszi, Apa!" - mondja egyszerre a két törpeerőmű. És igen, itt lehet jönni a "régen jobb volt", meg irány ki a kertbe" dumákkal, gondolja és mennek is, amikor csak lehet. De ha az teszi őket épp boldoggá, hogy mesét néznek, akkor az Apának az a kötelessége, hogy megteremtse nekik a lehetőséget. A tv-t, meg a többi szir szart majd pótolják(nem mellékesen, apa is "jól jár", hisz esély van az új TV-ra, csak hátra van még a legnagyobb akadály, Cerberus, a háromfejű kutya, az alvilág örzője, Anya. Még őt kell valahogy megyőzni) :)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.