Betegség

Fáradtan ér haza, alig várja. Hiszi, reméli, hogy most az egyszer a gyermekei megtestesült angyalok lesznek, akik lesik apa kívánságát, de legalábbis, hagyják békén edzeni, esetleg konzolon játszani. Minden egyes nap ebben reménykedik, ez élteti, de az elmúlt, apasággal töltött öt éve alatt ez egyszer sem történt meg. Belép az ajtón, várja a mindkét kis energiavámpírt, hogy szokás szerint a nyakába ugorjanak, természetesen óriási veszekedést csinálva ebből is, pillanatok alatt. Tagadja, próbálja tagadni, de ez a napjának egyik kedvenc pillanata. De ma más. Ma súlyos, vészt jósló csend üli meg a házat, nem hallja, ahogy a kis Sztálin és Báthory Erzsébet rohannak elé. Egy zsákmányállat kifinomult érzékeivel indul meg befelé, készen arra, hogy bármelyik pillanatban sarkon forduljon és meneküljön az életéért. Ekkor meghallja:"Az istenit neki, vedd már be azt a gyógyszert! Finom, epres és lemegy tőle a lázad!!" LÁZ!!! A láz=betegség=Nyűg, a harag, a "semmi nem jó" birodalma! A pániktól vezérelve hasra zuhan és nyüszítve, maga alá vizelve kúszik be a szőnyeg alá! A pánik természetesen nem a láznak szól, hisz hallott már olyan esetről, amikor a 38,2 fokos láz nem feltétlenül az ebola előszele volt. Nem. A pánik az épp beteg gyerek megnövekedett hatalmának szól! ILyenkor nincs:"Nem játszhatsz a tablettel, mert a múlt hónapban 45000 ft-ért vásároltál meg pénisznövelő, 2 nap alattlefogyasztó és 3 hét alatt hajdúsító szoftvert!", nincs "nem eszel csokit, mert még nem vacsiztál(és apád különben is, tegnap éjjel kettőkor már felzabálta azt a csokit, amiért könyörögsz)!", egyszóval, nincs tiltás, nincs büntetés. Gyerek kedvének lesése van, kutyába lemenés, kifelé mosolygás, befelé zokogás. Apa némán zokog a szőnyeg alatt, könnyei árja immáron egybefolyik a maga alá engedett vizelettel és a lehetőségein töpreng: mesterséges kóma!! Nem jó, mi van, ha valami elcsúszik és nem ébred fel? Látnia kell a kis kreatúrákat, ahogy felnőnek. Nem. Magasabb láz, súlyosabb betegség! Nem jó. Az ok, egyetlen szó:leszarják. Megvan! A tökéletes megoldás: vállműtét! Nem kis dolog, és legalább 4-5 napig bent maradhat vele a kórházban. Ez lesz az. Óvatosan, hernyózva, szinte csak az állával húzva magát előre, hogy minél kisebb zajt csapjon, kimászik a szőnyeg alól....egyenesen belenézve abba a szempárba, amely, elvesztve minden gyönyörűséget, amelyet olyan könnyű megtalálni benne, most nem sugároz mást, csak gyűlöletet, sértődöttséget, haragot és végtelen hatalmat felette! Ott áll, kb 70 cm-nyi, 13 kilónyi durcagombóc és rámered. Zavarában, szégyenében egyik lábáról a másikra áll, nem tudván mit mondani, végül ennyit nyög ki:"Na ki jött haza? Ki örül a kicsi lányának nagyon? Ugye te is örülsz?" Nem. Nem örül. Nem örül senkinek és semminek. Lázas, beteg! Ez nem azt jelenti, hogy imádnivalóan, gyengén mered ki a hegynyi takaró alól, hogy az ember legszívesebben odamenjen, rátapadjon, mint taplógomba a fatörzsre, vákumot képezve közöttük és így várják az elmúlást. Nem, ez azt jelenti, hogy búrát vont köré a sértődöttség, mely az állapotnak szól és amit anyán/apán vezet le. Úgyhogy, az eredménye ennek a mondatnak a következő:egy ideig haragos fejjel, két töpszli karját mellén keresztbe fonva szemez a kreténnel, aki az apja, majd elbőgi magát és imígyen visítva megy be anyához, hogy elpanaszolja, hogy igazából neki van a legszarabb dolga kerek e világon, mert az apja bizony akkora őstulok, hogy nem csodálná, ha minden nap felkérést kapna a Természettudományi múzeumtól hogy legyen náluk kiállított tárgy. A fáradtan hazaérkező, de azért még magát jól tartó férfi eltűnik,helyét átveszi egy magát a sorsának megadó roncs. Bekullog a nappaliba, a nagyobbik csak most veszi észre. "Apaaaaaaaaaaa!" Süvölti. Na, legalább valami jó is történik - gondolja, és magához szorítja, miközben rettegő pillantásokat vet a még mindig anyja védelmező karjaiban hüppögő, vádlón rámeredő apróbbikra. Ámde, anya is tartogat egy csapást:"Foglalkozz velük, nekem ööö....öö...,más dolgom van!" Persze hogy nincs, de az apa tudja, hogy egyezred annyitól, amit a másik felnőtt ma kiállt ettől a két kölyök tyrannosaurus rextől, már fent lenne egy toronyban és távcsövessel irtaná az ellent(értsd, bárkit, aki mozog),mert azt látta a videojátékokban. Így egyedül marad. A gyerkőcök elkezdenek körülötte körözni, mint éhes cápák a gerendába kapaszkodó hajótörött körül..Szűkül a kör, menekülés nincs és akkor elindul! "Apa, darusat játszunk, van tűzdaru, ami tüzet emel, van csigadaru, ami csigát, van vízdaru, ami vizet és van cukordaru, ami zöld rákokat!" A másik ismét rázendít a bömbölésre, mivel, anya ott hagyta, betegen, lázasan, ráadásul apával. A férfi átadja magát az elkerülhetetlennek. Játszik a nagyobbikkal, amelyik játékban ő daru, aki zöld rákokat emelget, közben igyekszik a kisebbik bizalmát, szeretetét visszanyerni, cuppogással, füttyöggéssel, még némi csokival is. Mikor a lánya szeméből azt olvassa ki, hogy "Atyaúristen, de hülye vagy!", azt hatalmas sikerként könyveli el. Eljött a lefekvés és a lázcsillapító ideje, ergo, a jobban lét és a vidámkodás ideje, ami egy aludni nem akaró, a kiságy rácsaiba, mint az életébe, kapaszkodó, a régi, gonoszul, pofátlanul vigyorgó édes arcú koboldban materializálódik. Az apa 5 percenként rohan be, próbál szép szóval, gorombán, üvöltve, zokogva, végül nyúlként makogva a cseppecske lelkére beszélni, miközben 75-ször keresi meg a természetesen direkt kidobott cumit. Már feladná, de amikor menetrendszerűen újra beront a szobába, látja, hogy a kis rosszaság-generátor már édesdeden alszik, nyilvánvaló elégedettséggel a fején. Ilyenkor természetesen minden törlődik, mint ahogy egy aranyhal resetelődik minden tíz másodpercben és már csak azt az álomszép kislányt látja az ágyban, aki holnap ismét fogja az idegeit, és olyan moonwalkot jár rajtuk, hogy szegény Jacko szégyenében elbujdokolna, ha látná.  Mindazonáltal egyet nem felejt:gecinagy riszpekt az anyának, aki ugyan szintén az ő idegeit használja trambulinnak, viszont, az tutibiztos, hogy a férfi nem tudná azt csinálni egy napig sem, amit az anya.