Boldogság. Nyugalom. Egy kád forró vízben áztatja hab testét, a fürdőszobaajtó becsukva, Hans Zimmer szól, mellette egy pohár fehér bor,mi kell még?Előveszi a borotvazselét, behabozza a fejét, arcát, mert nem tartozik azok közé a nagyon hiú, valóságtagadó kretének közé, akik inkább középen/hátul megnövesztik a hajukat és azzal próbálják elöl pótolni, ezáltal giganagy kinderidióta bohócot csinálva magukból. Elkezdett kopaszodni 24 évesen, puff neki. Ez van. Borotva elő, és mehet a fej- és pofaborotválás. Ekkor nyílik az ajtó. A férfi megdermed, mint amikor az őzgida megérzi magán a hiúz éhségtől véres tekintetét. "Tettesd magad halottnak! Ha nem mozogsz, nem vesz észre!" súgja az életösztöne és így is tesz. Megdermed, vár. Az ajtó nem nyílik tovább, kis, kegyelmet nem ismerő lábak léptek zaja nem hallatszik. 1,5  percig bírja oxigén nélkül. Akkor megkönnyebbülve kiengedi, majd lassan, nagyon lassan hátranéz a válla fölött.  Nincs isten. Nincs szerencse. Ott áll a nagyobbik, csészealj nagyságú szemeket meresztve apára, aki fejbúbtól tokáig mikulásnak, az alatt Ádámnak maszkírozva kepeszt a kádban, annyival kiegészítve, hogy az első borotvavágásokat már megejtette a fején, kopasz sávokat hagyva ezáltal az amúgy borostás fejbőrön. Az ötéves energiavámpír pont ezeket szúrja ki, beváltva a felnőtt legnagyobb félelmét.

- "Apa, ez mi?" - kérdezi teljesen ártatlan tekintettel, de a férfi tudja, hogy az elkövetkezendő 2-3 percet gondolkodás nélküll elcserélné egy élveboncolásra.

-" Ööö, tudod, apának már nincs elöl haja, és ezért levágja mindenhol" - mondja, reménykedve, majdnem könnyezve pillantva fiára, hogy az hátha megelégszik a magyarázattal és megy legozni, kirakózni, madarat kibelezni, embert enni.  De nem. Odamegy hozzá belenéz a szemébe, majd megtapogatja a már kopasz részt.

"Olyan, mint a husi, amit anya szokott nekünk sütni ebédre. MIért akarsz ebédhusi lenni, apa?" - kérdezi eltöprengve. "Nem akarok ebédhusi lenni, Dávid" - mondja, miközben érzi, ennél jobban már senki nem alázhatja meg, csak a saját gyerekei, és érzi, ez be is fog következni. A nagyobbik hóhér tovább töpreng, majd így szól:

- "Ha levágod az összeset, akkor úgy fogsz kinézni, mint a fehér golyó, amivel el kell rakni a pirosakat, mint a TV-ben?" - megalázottságérzésén cseppet sem segít, hogy a párja hangosan felsikít a röhögéstől, miközben Win Wenders Berlin felett az ég című filmjét nézi(eléggé kizárt, hogy azon röhögne). "Nem, Dávid, nem fogok úgy kinézni, csak nem lesz szőr a fejemen", mondja, próbálván visszanyerni valamit méltóságából, ami az immár hűlő vízben, az arcán csordogáló, olvadt borotvahabbal elég nehéz, miközben egy 120 cm-es démontörpe tapossa önbecsülését legalább 48-as bakancsokkal a porba. 

- "De hát már most is tükröződik a fény a fejden" - mondja, immáron szemérmetlenül hahotázva. Ezen a ponton kezd el gondolkodni az öngyilkosságon. "Ha elég akaraterőm van, csak lebújok a víz alá és nem jövök fel". De tudja, nem sikerülhet. Ezért, minden maradék méltóságát összeszedve(ami kb annyi, mint egy, mint egy döglött katicabogáré) így szól: "Ok, Dávid, apának fürdenie kell, menj ki!". Szót fogad a miniork, de azért, ahogy kimegy, tisztán hallhatóan elereszt egy vigyort, valamint, odaszól a húgának":Dorina, ne menj be apához, ebédhusi akar lenni!". Immáron, megfosztva minden önbecsülésétől, befejezi a borotválkozást/fürdést, majd odaáll a tükör elé és éktelenül elkezd röhögni, hisz tényleg úgy néz ki, mint egy dagadt törpe, akinek a nyakára egy snooker-golyót ragasztottak. De ki nem szarja le, ha itt van neki ez a két kis kretén, akik megalázzák(természetesen nem akarattal), kiröhögik, kikészítik, kifárasztják, de imádják? Apa lett, végérvényesen, és még ha akarna sem tudna ez ellen tenni a kis snooker-golyó .

Hazaérkezvén apa, mivel fáradt, mint egy ló, valamint még este edzése is lesz, naívan azt gondolta, ejtőzhet egy kicsit a kanapén. A nagyobbiknak ezt el is tudja magyarázni, aki ezáltal, az elkövetkezendő másfél órában csak és kizárólag verbálisan vegzálja, feltéve neki a létező legostobább és értelmetlenebb kérdéseket, amikre igazából választ nem vár("Apa, ha a póknak nyolc lába van, akkor az miért nem hét?"). Sebaj, gondolja elcsigázottan, legalább a fizikai fáradtságot ledobhatja magáról egy másfél órás laza heverészéssel. De......és igen, ott a de. Ott a "de", egy angyalarcú, fáradhatatlan, állhatatos, követelőző,apát ujja köré csavaró takonygombóc személyében. Először észre sem veszi,ahogy a felnőtt a kanapén pihizget, mert a bátyja idegeit az egekig való felbaszásával foglalatoskodik, mégpedig úgy, hogy a bátyja által már gondosan összerakott puzzle darabokat olyan helyre szállítsa, ami egy épeszű embernek eszébe sem jutna. Eme tevékenységét megunván új kínoznivaló után néz. Ekkor veszi észre a zsákmányállatot! Óvatosan becserkészi, felmászik a kanapéra és egy "ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ" sivítással ráveti magát! Egyenest a heréibe! Fejjel! A férfi egyelőre felfogni is képtelen,mi történt vele. Könnyező szemmel szorongatja az csomagot, és nyüszög:"Mit? miért?", majd észreveszi élete egyik értelmét, amint habzó szájjal röhög rajta, ahogy ő a fájdalomtól kétrét feszülve hangosan hüppög és egyből összerakja a képet Itt élet-halál harc lesz! Ekkora a minitornádó is befejezi a röhögést, mert látja hogy apa kezd magához térni! "Sebaj, még egyszer! oda kell a puha részre" gondolja és már vetődik is. De apa már résen van és időben elkapja, magához szorítja és belefúj a nyakába, amiről tudja, hogy csikis a kis mocsoknak. Lesz is nagy kacagaás, sivítás, "Meg kell enni, olyan édes" repked a levegőben.Közben a kérdésekre is válaszolgat("Apa, ha a rendőrautó vijjog, akkor nyitva az ajtaja?") Apa megnyugodva leteszi a földre, hadd jétszon tovább és térne vissza a megérdemelt sziesztához. Ámde, az a "de" megint ott van. A kis rohadéknak tetszett a játék! Újra! Felmászik, ugrás,apa elkapja, nyakfújás, örülés! Így megy ez, az első tíz alkalmat még apa is élvezi, aztán kezdi kicsit unni. "Itt az ideje, hogy bevessem apai tekintélyemet", gondolja, nem tanulván semmit az elmúlt öt évből."Dorina, elég lesz!Apa fáradt, kicsit pihen", mondja erélyesen és...semmi nem történik. Ennyi erővel megpróbálhatná meggyőzni a napot, hogy ezután nyugaton keljen. Fikagombóc felmászik, apa elkapja, nyakfújás, örvendés.

50. alkalom: apa kezd egy kicsit hiperventillálni a sok fújástól, amit szédüléses rángásokkal fejez ki.

234. alkalom: apán, a sok fekvéstől fekélyek jelennek meg itt-ott, a kis természeti katasztrófa ugyanúgy élvezi a játékot. Felmászás, ugrás, fújás, nevetés.

512. alkalom: apán kezdenek megjelenni a súlyos vízhiány okozta sokk tünetei. Repülő piros szkunkokat vizionál és élénken bizonygatja a köldökében lakó manónak, hogy ő bizony egyenes ági Harry Potter leszármazott. Mászás, ugrás, fújás, kacagás.

1200. alkalom: apa feladná..haljon meg inkább, nem bírja! De ekkor rápillant az órára és érzi, van még fény, van még jó a világban! Indulni kell, kezdődik az edzés. Kicserepesedett, száraz ajkain kinyög egy szánalmas "Bocsánat, Dorina, de apának most edzésre kell mennie" mondatot, felkászálódik a kanapéról, ahová időközben,, szégyen, nem szégyen, nem volt más választása, maga alá piszkított és remegő térdekkel, összetörten elvánszorog edzésre, ahol érzi, hogy nagy verés várja, mégis boldog. És itt újra agyába villan, hogy biztos, hogy megőrült, ugyanis rádöbben, hogy semmire, legyen az pihenés, játék, akármi, nem cserélte volna el ezt a másfél órát.

Ez most kivételesen nem egy élmény kicsit humorosan kiszínezett leírása, hanem egy vélemény. Sajnos megnéztem a mórahalmi Rákosi-Kádár.stb időket idéző videot, mikor is a, ha jól láttam, kiscsoportos óvódásokból álló sor istenítette a kormányablakot. Elől, jó pártkatonához híven a kikent-kifent ötvenes "óvónéni" mint engedelmes kis rabokat, vezeti be őket, ahol szegények, elmondják, eléneklik, eltáncolják a szöveget, amiről halvány lila elképzelésük sincs, mit jelenthet. Ide-oda kóricálnak, elmondják a szájukba adott kinderidióta baromságot, aminél ők, a kis 3-4 éves agyukkal sokkal, de sokkal értelmesebbet tudtak volna írni(ezúton is küldöm Kovács Katalinnak, a "mű" szerzőjének őszinte gratulációmat, hisz soha nem hittem volna, hogy manapság létezik az oly divatos valóságshow-k főszereplőinél ostobább véglény a földön, ámde ő bebizonyította, ismét tévedtem). Először a szánalom, majd a harag, végül a csüggedtség fogott el, ahogy megnéztem ezt a vergődést. Apa szemmel néztem az egészet és szétbaszott az ideg. Aranyos, tündéri kölköket berángatnak azért, hogy mocskos, politikai intézményeket, célokat népszerűsítsenek. Lehet, hogy én lihegem túl, lehet, hogy én vagyok túlérzékeny, de itt erőszakot követnek el a szülőn, mint intézményen, manapság talán az egyetlen eszmén, amit még nem mocskoltak be. És miért? Marketing célból. ott állnak ezek az aranyos mazsolák, büszkék magukra, mert nem hibáznak, elmondják,eléneklik, amit kell és bezsebelik az óvónénik, szülők dicséretét. Csak a szülők, óvónénik azt felejtik el(vagy ha nem, akkor az még elkeserítőbb), hogy ezáltal degradálták gyermekeiket egy tárggyá, amit a kormány(TÖK MINDEGY, MELYIK) felhasznál a saját érdekei miatt. és közben, a legszebb, hogy kikent-kifent óvónénink büszkeségtől dagadó mellkassal nézi a törpéket, hogy "Lám, milyen szépen teljesítenek az ő kis növendékei!". Hát, tessék megrohadni, legyen oly kedves! Nem kérem, hogy tessék felköpni, majd aláállni, mert ahhoz úgyis hülyének tetszik lenni, hogy felfogja, hogy alacsonyította le ezeket a gyerekeket azáltal, hogy ilyen ügyesen be tetszett tanítani nekik a propaganda-szöveget. nem hittem volna, de saját magamat juttatták eszembe, ahogy vonulok a Felvonulás téren, kezemben sarló-kalapácsos lufi(aminek akkor nagyon örültem) és éneklem az Amúri partizánok dalát, vagy a szovjet himnuszt. Nem meggyőződésből, mert fingom nem volt, mit jelent, hanem mert dicséretet kaptam érte, mert szép idő volt, mert anyuékkal lehettem. De közben nem fogtam fel a figyelő tekinteteket, a vállon átvetett géppuskák beolajozott csövén megcsillanó napfényt, nem vettem észre, hogy a felnőttek inkább vicsorognak, mint mosolyognak, nem vettem észre, hogy az egész mennyire látszat, mennyire tárgyként használnak minket. Nem hiszem, hogy eljut akárkihez is, akinek szólna, de kedves hű pártkatona óvónénik, kedves politikusok, akik immár híján vannak minden emberségnek és ezt büszkén hirdetik is, kapjátok be a faszomat! (elnézést az alpáriságért)

Fáradtan ér haza, alig várja. Hiszi, reméli, hogy most az egyszer a gyermekei megtestesült angyalok lesznek, akik lesik apa kívánságát, de legalábbis, hagyják békén edzeni, esetleg konzolon játszani. Minden egyes nap ebben reménykedik, ez élteti, de az elmúlt, apasággal töltött öt éve alatt ez egyszer sem történt meg. Belép az ajtón, várja a mindkét kis energiavámpírt, hogy szokás szerint a nyakába ugorjanak, természetesen óriási veszekedést csinálva ebből is, pillanatok alatt. Tagadja, próbálja tagadni, de ez a napjának egyik kedvenc pillanata. De ma más. Ma súlyos, vészt jósló csend üli meg a házat, nem hallja, ahogy a kis Sztálin és Báthory Erzsébet rohannak elé. Egy zsákmányállat kifinomult érzékeivel indul meg befelé, készen arra, hogy bármelyik pillanatban sarkon forduljon és meneküljön az életéért. Ekkor meghallja:"Az istenit neki, vedd már be azt a gyógyszert! Finom, epres és lemegy tőle a lázad!!" LÁZ!!! A láz=betegség=Nyűg, a harag, a "semmi nem jó" birodalma! A pániktól vezérelve hasra zuhan és nyüszítve, maga alá vizelve kúszik be a szőnyeg alá! A pánik természetesen nem a láznak szól, hisz hallott már olyan esetről, amikor a 38,2 fokos láz nem feltétlenül az ebola előszele volt. Nem. A pánik az épp beteg gyerek megnövekedett hatalmának szól! ILyenkor nincs:"Nem játszhatsz a tablettel, mert a múlt hónapban 45000 ft-ért vásároltál meg pénisznövelő, 2 nap alattlefogyasztó és 3 hét alatt hajdúsító szoftvert!", nincs "nem eszel csokit, mert még nem vacsiztál(és apád különben is, tegnap éjjel kettőkor már felzabálta azt a csokit, amiért könyörögsz)!", egyszóval, nincs tiltás, nincs büntetés. Gyerek kedvének lesése van, kutyába lemenés, kifelé mosolygás, befelé zokogás. Apa némán zokog a szőnyeg alatt, könnyei árja immáron egybefolyik a maga alá engedett vizelettel és a lehetőségein töpreng: mesterséges kóma!! Nem jó, mi van, ha valami elcsúszik és nem ébred fel? Látnia kell a kis kreatúrákat, ahogy felnőnek. Nem. Magasabb láz, súlyosabb betegség! Nem jó. Az ok, egyetlen szó:leszarják. Megvan! A tökéletes megoldás: vállműtét! Nem kis dolog, és legalább 4-5 napig bent maradhat vele a kórházban. Ez lesz az. Óvatosan, hernyózva, szinte csak az állával húzva magát előre, hogy minél kisebb zajt csapjon, kimászik a szőnyeg alól....egyenesen belenézve abba a szempárba, amely, elvesztve minden gyönyörűséget, amelyet olyan könnyű megtalálni benne, most nem sugároz mást, csak gyűlöletet, sértődöttséget, haragot és végtelen hatalmat felette! Ott áll, kb 70 cm-nyi, 13 kilónyi durcagombóc és rámered. Zavarában, szégyenében egyik lábáról a másikra áll, nem tudván mit mondani, végül ennyit nyög ki:"Na ki jött haza? Ki örül a kicsi lányának nagyon? Ugye te is örülsz?" Nem. Nem örül. Nem örül senkinek és semminek. Lázas, beteg! Ez nem azt jelenti, hogy imádnivalóan, gyengén mered ki a hegynyi takaró alól, hogy az ember legszívesebben odamenjen, rátapadjon, mint taplógomba a fatörzsre, vákumot képezve közöttük és így várják az elmúlást. Nem, ez azt jelenti, hogy búrát vont köré a sértődöttség, mely az állapotnak szól és amit anyán/apán vezet le. Úgyhogy, az eredménye ennek a mondatnak a következő:egy ideig haragos fejjel, két töpszli karját mellén keresztbe fonva szemez a kreténnel, aki az apja, majd elbőgi magát és imígyen visítva megy be anyához, hogy elpanaszolja, hogy igazából neki van a legszarabb dolga kerek e világon, mert az apja bizony akkora őstulok, hogy nem csodálná, ha minden nap felkérést kapna a Természettudományi múzeumtól hogy legyen náluk kiállított tárgy. A fáradtan hazaérkező, de azért még magát jól tartó férfi eltűnik,helyét átveszi egy magát a sorsának megadó roncs. Bekullog a nappaliba, a nagyobbik csak most veszi észre. "Apaaaaaaaaaaa!" Süvölti. Na, legalább valami jó is történik - gondolja, és magához szorítja, miközben rettegő pillantásokat vet a még mindig anyja védelmező karjaiban hüppögő, vádlón rámeredő apróbbikra. Ámde, anya is tartogat egy csapást:"Foglalkozz velük, nekem ööö....öö...,más dolgom van!" Persze hogy nincs, de az apa tudja, hogy egyezred annyitól, amit a másik felnőtt ma kiállt ettől a két kölyök tyrannosaurus rextől, már fent lenne egy toronyban és távcsövessel irtaná az ellent(értsd, bárkit, aki mozog),mert azt látta a videojátékokban. Így egyedül marad. A gyerkőcök elkezdenek körülötte körözni, mint éhes cápák a gerendába kapaszkodó hajótörött körül..Szűkül a kör, menekülés nincs és akkor elindul! "Apa, darusat játszunk, van tűzdaru, ami tüzet emel, van csigadaru, ami csigát, van vízdaru, ami vizet és van cukordaru, ami zöld rákokat!" A másik ismét rázendít a bömbölésre, mivel, anya ott hagyta, betegen, lázasan, ráadásul apával. A férfi átadja magát az elkerülhetetlennek. Játszik a nagyobbikkal, amelyik játékban ő daru, aki zöld rákokat emelget, közben igyekszik a kisebbik bizalmát, szeretetét visszanyerni, cuppogással, füttyöggéssel, még némi csokival is. Mikor a lánya szeméből azt olvassa ki, hogy "Atyaúristen, de hülye vagy!", azt hatalmas sikerként könyveli el. Eljött a lefekvés és a lázcsillapító ideje, ergo, a jobban lét és a vidámkodás ideje, ami egy aludni nem akaró, a kiságy rácsaiba, mint az életébe, kapaszkodó, a régi, gonoszul, pofátlanul vigyorgó édes arcú koboldban materializálódik. Az apa 5 percenként rohan be, próbál szép szóval, gorombán, üvöltve, zokogva, végül nyúlként makogva a cseppecske lelkére beszélni, miközben 75-ször keresi meg a természetesen direkt kidobott cumit. Már feladná, de amikor menetrendszerűen újra beront a szobába, látja, hogy a kis rosszaság-generátor már édesdeden alszik, nyilvánvaló elégedettséggel a fején. Ilyenkor természetesen minden törlődik, mint ahogy egy aranyhal resetelődik minden tíz másodpercben és már csak azt az álomszép kislányt látja az ágyban, aki holnap ismét fogja az idegeit, és olyan moonwalkot jár rajtuk, hogy szegény Jacko szégyenében elbujdokolna, ha látná.  Mindazonáltal egyet nem felejt:gecinagy riszpekt az anyának, aki ugyan szintén az ő idegeit használja trambulinnak, viszont, az tutibiztos, hogy a férfi nem tudná azt csinálni egy napig sem, amit az anya.

Van? - kérdezem és nézek rá esdeklő-könyörgőn. Nem válaszol, tündéri arcán semmitmondó, már-már gonosz vigyor játszik, ahogy rám emeli a tekintetét. Könyörgöm, mondd meg, van???? - üvölteném bele az arcába, miközben zokogva hullanék térdre a bizonytalanságtól és a félelemtől. Ehelyett felteszem még egyszer a kérdést, higgadtabban, igyekezvén visszanyerni férfiúi tekintélyemet: Még egyszer kérdezem, van? - nem retten meg, sőt. A vigyor az arcán immár egyértelműen ezt sugározza: "Azt majd csak akkor tudod meg, lúzerkém, ha már nincs visszaút!", közben, mintha a szemében vörös lángok lobognának. Megrettenek. Damien? - kérdezem és őrülten elkezdem keresgélni a fejbőrén a legendás 666-os stigmát, de nem találok ilyet. Az infot elraktározom, nem azért, mert megnyugodtam, hanem mert tudom, hogy máshol kell keresni a jelet. Nincs más hátra, nem tudom tovább húzni az időt, el kell kezdenem. Remegve, ahogy egy éhhalál szélén álló kóbor kutya fogadja el az őt megszánó embertől a falatot, húzom le a nadrágját. Érzem, tudom, hogy néz, vigyorog és szórakozik. Jobban, mint én egy Santana koncerten. Nincsenek vészt jósló jelek. Kicsit megkönnyebbülve folytatom. Zokni, body, pikk-pakk lekerülnek. Immáron egy szál pelenkában, lábujjait rágva háton fekszik előttem. Én nem tudok másra koncentrálni, csak a gyűlölt utolsó darabra. Pelenka. Végigfutok a lehetőségeken:küldjek be drónt? Nincs még ilyen kicsi. Dugjak be egy fadarabot a pelenka alá, húzzam ki és akkor tudni fogom? Nem jó, abból az anyagból egy olyan kis adag is halálosabb, mint 6 fiola ebolavírus. Nincs visszaút. Le kell vennem. Éveket öregszem 20 mp alatt, ahogy lefejtem a pelenka ragadós fülét a két oldalon, majd lenyitom és....és végem, meghaltam, már csak a testem utolsó reflex idegi mozgásai azok, amiket egy külső megfigyelő megszokott mozdulatoknak lát, de a lelkem már száll felfelé itt hagyva ezt a kegyetlen, gyerekszarral teli világot. Mert ez...ez SZAR! Nem kaki, pupú, angyalsaláta, meg a többi baromság. Ez kőkemény, igazi SZAR, olyan bűzzel, olyan halálos, pusztító erővel, hogy bármelyik radikális állam pikk-pakk milliárdost csinálna belőlem, ha eladnám a receptet. Eddig jutok a gondolataimban, itt döbbenek rá, hogy nem vagyok halott, hogy előttem van a kicsi, tarkótól bokáig mocskosan, amit bizony le kell takarítani. Zokogva, lélegzetvisszatartva végzem el a munkát és közben imádkozom, bárcsak lennék egy böllérüzemben állati belsőség takarító, vagy lovászfiú, aki a ganét vasvilázza. De nem, az élet nehéz és kegyetlen, apa vagyok, egy fiúval és egy lánnyal, akikről nem vagyok megbizonyosodva, hogy emberi lények. Kimosom a kicsit a dágványból, aki mindeközben immáron hangosan hahotázva, már-már könnyezve-fulladozva nézi végig az agóniámat és ha jól látom, egy kicsit meg is sértődik, amiért olyan hamar végzek és amiért nem nézheti tovább a pokoljárásomat. Orosz rulett? 5 az 1-hez esélyekkel? Ne röhögtessenek már! Apa vs pelenkás gyerek! Na, ahhoz kell a tökösség!

Felébredt a kicsi, üvölt, mint egy kacagó hiéna, ahogy a torkán kifér!A nagy ébredezik!Apa, mint egy ninja, kecsesen, némán beszalad a gyerekszobába. Rémült, halálravált pillantást vet a nagyobbik ágyára, mert tudja, rettegi, hogy ha ő felébred, nincs több alvás, reggel hattól indulhat a nap.Ámde, ha a kicsit el tudja némítani, van még remény,
lehetséges lehet még egy fél óra szundi, igaz, csak olyan módon, hogy a csepp közben pihenget az arcán, mint a kultikus Nyolcadik utas:A Halál-ból az arctámadó, némileg megnehezítve ezzel a lélegzetvételt.
De nem baj, az is több, mint a semmi. Gondolkodás nélkül cselekszik, a kisebbik szónikus csapásmérőt elnémítja a cumival! Ez sikerült!!
Lassan, nagyon lassan, ágydeszka, padló ne nyikorduljon, emeli ki, közben könnyes, könyörgő szemmel nézi, ahogy a nagyobbik, domináns szörnyeteg lassan, álmosan nyitja ki a szemét
páni félelem uralkodik el szerencsétlen apán, aki töpreng! Egyik kezében a kicsi, a másikat elemi erővel szorítja ökölbe! 
Mi legyen? Már nyílik a szem, nyílik, mint Dante és Vergilius előtt a Pokol kapuja, fordul a test, megállíthatatlanul, ahogy egy hatalmas homokórán folyik könyörtelenül, megállíthatatlanul az idő.
A pánik nő, az apa szeméből a könnyek, mint sűrű záporeső, hullanak megállíthatatlanul. Ekkor egy hang szólal meg benne:
"Ne küzdj, nincs értelme. Nem miattuk, miattad. Ezért élsz". 
és innen tudja, nincs remény..kiengedi a levegőt és csendben, a halálra ítéltek csüggedtségével nézi végig, ahogy a nagy kinyitja a szemét, álmosan rátekint és már rohan is oda, hogy amúgy is összetört, elhasznált porhüvelyét még jobban meggyötörve, "Apaaa! JÓÓÓREGGELT! Csinálj nekem mézeds tejet!" felkiáltással a nyakába ugrik.

Tegnap mentem a 4-6-os villamoson a Blaha felé, de ilyen régi típusú villamos volt. Ezzel nincs is semmi gond, ámde rohadtul beparáztattak leszállás előtt. Közli ugyanis a bemondó, hogy "Leszálláshoz kérem, vegyék igénybe az összes ajtót!". Futottam, mint a nyúl, életemben nem rohantam ilyen gyorsan, de mocskos hosszú a villamos, nem tudtam leszállni minden ajtón, akárhogy igyekeztem. Ilyenkor mi van? Fent kell maradni a villamoson? vagy leszállhatok? Vagy leszállhatok, de büntetést kell fizetnem?

Töprengek és kétségbe vagyok esve! Hogy van az, hogy ha a boltban valami olyan kaját veszek, amihez ritkán jutok, ámde imádom, a kis köcsögök(értsd, a gyerekeim) MINDIG kiszúrják! HOGY? MIÉRT?? Próbáltam mindent. Osontam, kúsztam, másztam plafonon, falon, hang nélkül, mint egy ninjába oltott pók! Becsomagoltam a kaját ólomdobozba, azt 43000 nylonzacskóba, hogy meg ne érezzék az illatát! Próbáltam az elterelést! "Nézzétek, apa hozott csokit, egy egész kamionnal, kint vár, egyétek!". Nem, nem és nem használ semmi! Mikor meghallom a Dávid:"Apa, mit hoztál?" majd választ meg nem váró "KÉÉÉÉÉREK!" süvöltését, valamint a Dorina igen kifejező "ÁÁÁ-ÁÁÁ-ÁÁÁ!" cizellált mondatát, tudom, hogy vége. Én nem fogok csirkemellsonkát vinni bajorkifliben másnap reggelire. Ellenben nézhetem, ahogy ezek a humánpiranhák, boldog vigyorral az arcukon(ami esküszöm, nekem szól és nem annak, hogy ízlik nekik) felzabálják az összeset, vagy, ami még vérlázítóbb és még jobban kihangsúlyozza a tehetetlenségemet, angyali vigyorral szétdobálják a földre, esetleg, odaadják a kutyának. Nézem őket, és érzem hogy nincs remény. Ezek a törpeterroristák rátelepedtek az életemre, kihasználnak, kifacsarnak és én még hálás is vagyok azért, hoyg léteznek. Van-e ostobább állatfajta a világon, mint az anya/apa? :)))